Szirmai Gábor

Az alábbiakban mellékelem a SUDAN c. kötetem impurumát.E sorok írásakor már majdnem kész, de mint mondottam, nem vagyok jó digit-gombnyomkodó Milyen jó volna, ha mechanikus rendszeren tudnék írni, s a képeket be tudnám ragasztani - mint régen. Ma ez számomra lehetetlen (csináltam, de megöli a gondolkodást a szerkezetre figyelés) Ezért sajnos nincsenek a történethez ott, közvetlenül képek. Azonban a képaláírások készek, utána lehet nézni a képeknek - amit itt nem tudok közreadni). Több tucat kész munkát kivánságra át tudok még adni.

 „WILD”-nek 2013-14. év. UGANDÁtól a SHAMBA-i tragédiáig

Historikus mótorkerékpárral Fekete-Afrikában-folytatás:

Mótorkerékpárral Sudánba

*0* {a czím nyilvánvaló utalás jóval felkészültebb elődöm: Almásy László: Autóval Sudánba c. művére}

Bevezetés

Afrikába 2004-ben érkeztem kedves veteránommal, mellyel utoljára - 2012-ben - sikeresen abszolváltam a Ruanda,Burundi,Tanganyika futamot; melyről e lap is tudósított. Ez évben SHAMBAig (Dél-Sudán, egy Nilus melletti húsz putris halászfalu) jutottam el, a harcok, állandó lövöldözés, fosztogatás és a tömeges elhalálozások miatt meglépve az itteni táborból, ahova bekisértek (ostorral és szovjet gépfegyverkészlettel)

Az Afrikai* {már ekkor megjártam TUNÉZIÁT,RUANDÁT,BURUNDIT, TANGANYIKÁT} viszonyok azonban rendkívül erősen igénybevették a mótorkerékpárt még az előző évben. Ezen nemcsak az út- és csapásviszonyok, de a fehér embernek – a kwajadzsinek**{azaz fehér ember, arabul. Mwzungu-t mondanak az UGANDAiak} és a gépnek egyaránt teljességgel szokatlan körülmények is értendőek. A rendkívül erős napsugárzás, más régiókban viszont pont az ellentéte: az állandó eső, a fekete emberek lejmolásaikkal, szüntelen háborúikkal,kommunikációs rohamaikkal rendkívül megterhelő, de másfelől sokszor vitathatatlanul jóindulatú megnyilatkozásai, az üzemanyag- és olajminőség problémái, a tiszta víz- és táplálékbeszerzés, az úti javitások alacsony technilógiai szinvonala, az állandó készenlét a támadások fogadására – a motor műszaki állapotára is erősen kihatnak. A tarmakok***{vigyázni kell a szóhasználattal, hiszen a tarmak európában burkolt utként is használt szó, de a helyi viszonyok közt a tarmak a vörös földút, tetején általában valami kavicsfélével leszórva, amit az eső iszapmentessé mos- vagy éppen ellenkezőleg, iszapot hord rá} ködszerűen lebegő pora, a sátorfelverések helyeihez való behatolás akár a mindenhol ujjnyi tüskés szavannán, akár a bujasága miatt nappal is sötét erdőben olyan feladatok elé állitják a gépet, ami Európában elképzelhetetlen. A rovarvilág mászó, de főleg a lenyűgöző röperővel de még inkább röpmanőverezőképességgel rendelkező tagjai mindenhova bejutnak. Idei futamtervem útvonalából adódóan szokatlan nagy eséllyel vetődött fel a hipo- de ennél is inkább a krokodilveszély. A szudáni polgárháborúba való belekeveredésem miatt az állandó lövöldözés, a sok hulla, az általam bejárt útvonalakon közvetlenül előttem kilőtt motorosok és autósok látványa nemcsak lelkileg volt megerőltető, hanem a gépre nézve is: melyik lomha, veterán mótor szereti a szüntelen magas fordulaton való járatást, a fékkar előfeszítését (a gyors megállás miatt), a különösen romos felszínű útközépre való húzódást, ami mind a háborús viszonyok miatt indokolt?! S hogy ez nemcsak feltételezés volt, arra bizonyság azoknak a motorosoknak a halála, akikkel napokig együtt tákoltuk gépeinket, közösen étkeztünk, majd lelőtték őket a Shambai mocsárban. Többes számot használtam – nem elirásból, hat emberről beszélek! Igaz a hatból egynek a tetemét nem találtuk meg (de tudjuk, hogy találat érte), egy másik félig agyonverten visszavánszorgott a táborba-szilánkos csontfelszinnel. De mondhatom még példának a BOR-i mészárlás 2500 azaz kétezerötszáz halottját, melyek között csak azért nem szerepeltem én is, mert a felkelők bevonulásakor bőgő mótorral hagytuk el a kikötőt. A Nilusban úszó hullák ugyan valóban nem zavarták közvetlenül a mótor üzemét, de ha arra gondulunk, hogy 31 napig (ennyi időre hajtottak be a kormánykatonák az egyik szögesdróttal körülvett táborba, de nem az alapvetően jóindulatú, sőt barátságos katonákkal, de a felkelőkkel, de még inkább a helyzetet kihasználó söpredékkel volt a komoly baj, ) szóval egy hónapig csak a Nilusból mert vizet itta 570 ember- köztük én is – akkor ennek vannak műszaki következményei is.. Ha más nem is, a testi gyengeségből fakadó rossz vezetési stílus, a kolera jellegű hasmenés miatti állandó olyan megállás, mely csak néptelen helyekre való rohamozás jellegű behajtással és vészfékezéssel végződhetett. A humán emésztő-csőrendszerben végbement biokémiai folyamatok rohamos és láncreakciószerű mivolta meghaladt minden elképzelést a hajó /immár a tábor/ lakóinál. Én igazán nem panaszkodhatom, megdöbbentően jól birtam az igénybevételeket. De mások?: A recycling jellegü anyagcsere végtermékre, a gyantásodott mocsokra és halra épített táplálkozás sebességi- és elemi erőt képviselő emésztési mivolta, hozzászámitva a kiszámíthatatlan protuberanciákat, melyek a láb horizontális haladási képességeit ezzel szemben vertikális irányban bővítették a propulziós meghajtással – lesújtó esztétikai, ozmológiai és funkcionális eredményeket hozott, a rohamszerű hirtelen okandintások komoly balesetveszélyt hordoztak magukban.

Elképzelésem, hogy a 2011-ben KITANGÁban felszerelt műhely eszterga- és marógépein, munkapadjain generálozom a gépet, majd egy jó karban levő géppel indulok neki a legnehezebb Afrikai etappe-nek: Sudánnak: kudarcot vallott. A műhely romokban hevert, a csavarok középre összeboritva, egy krumplihegy alatt lapultak, a vezetékeket a falból kitépték, a munkapadokat felboritották, a szerszámokat elhordták a falakon kialakitott tartókról… Annyira lesujtott a látvány, hogy a missió egy másik területén, egy fészer alatt nagyjavítottam a gépet két hétig. A tavalyi futam alkalmával elveszett, összetört, ellopott alkatrészeket sikerült hazahoznom, megjavítanom, majd visszavinnem. A Magyarországi műhelyben ujragyártott trapézvilla, fókuszváltós lámpatest, Ampere- és Voltmérők, új gyújtás, óra, a törött rugók pótlására hozott uj rugótagok, több bronzban futó tengely mind a helyükre kerültek- a mótor saját szerszámkészletét használva. Nagyon elégedett voltam az eredménnyel, a mostoha viszonyok dacára. A gép különösen jó erőben volt, az elektromos részek kifogástalanul működtek a december 18-i próbaüzem alkalmával.

Meg kell említenem , hogy morális válságba is kerültem. Az indulás előtti végső szorongatott helyzetem miatt vásároltam egy Müller-féle (Bonyhádon gyártott) digitális gyujtást, amit sohasem tettem volna meg, ha van elég időm. Ezt is beépítettem, ami a motornak szárnyakat adott. A dolog előzménye az, hogy kifejlesztettem egy nem megszakitós, de teljesen billmentes kollektoros gyujtásrendszert 1991-ben, amit a Balkánon ki is próbáltam: nagyszerű eredménnyel. Ezt azonban szerencsétlenül három éve továbbfejlesztettem, a zárásszög könnyebb változtathatóságának megoldásával. De a megoldás – nem megoldást, hanem csődöt jelentett. Valamit elrontottam. Az idén ezt cseréltem sajnos digitálisra.

2013-14 évi tervem minimális elvárásaként a Nimuléba való eljutást jelöltem meg, míg vágyam a Khartumba való eljutás lett volna. Illúzió – mondták a tapasztaltabbak. Igazuk lett, de mégsem teljesen. Valóban csak a térképen van érdemi út a NILUS SUDD mocsara mentén. Nem véletlen, hogy annyi utazó kikerülte ezt a helyet, pedig rövidebb lett volna az út észak-dél közt. Nino Del Grande is átment Kairón, mégis LIVINGSTONE felé vezető útján SUDÁN előtt hatalmas kerülőt tett, * 4 *{lásd: Nino Del Grande : Fünfzigtausend kilometer durch Afrika – Zürich 11-dik oldali térkép} csakhogy utazását ne kockáztassa. Pedig neki háromtengelyes teherautó állott rendelkezésére, és az utazása a harmincas évek elején zajlott, amikor a viszonyok (a kolonializáció miatt ) ( Az „országutak” viszonyában ez érdekes kérdés: az utak persze akkor még legjobb esetben is csak kaviccsal megszórt földutakat jelentettek, de ne felejtsük el, hogy akkor nem taposták szét ezeket a földutakat a hatalmas kamionok, mint manapság – midőn jórészt szintén csak földutakról beszélhetünk.) még jóval kedvezőbbek voltak.Említhetem Hanzelka-Zigmund nevét is: Tátrájukkal ők is kikerülték az általam megjárandó területet- szintén kedvezőbb politikai viszonyok közt, autóval. Almásy szintén Khartumig ment – de nem tovább, dél felé. Michael Asher felfedezőutján KHARTUMba szintén az évezredes (!) karavánúton – de Darfurból, a mocsár kikerülésével jutott el: az un. „Negyvennapos úton” Stella Court Treatt 1925-ben WAU felé tett hatalmas kerülőt, hogy elérje KHARTUMot de még így is sok oldalon keresztül ecseteli a mocsarak okozta szenvedéseket – rovar, út, törzsi vadság, élelmiszer… és egyéb viszonylatban (Stella Court Treatt: Cape to Cairo) De írok végre mótorkerékpáros példát is: Sulkowsky a második világháború előtt szintén diszkréten kikerülte azt a tájat, ahova én mentem. Folytathatom: elég megtekinteni az Afrikai historikus utazások feldolgozásával foglalkozó Berndt Tesch *** {Globetrott-Zentrale Berndt Tesch, Simmerath-Hammer, Grüneetalstrasse 31 szám code: 52152 – Németország} historikus utazási listáját, aki szerint a hely átjárhatatlan, és az utazók is csak Kassala felé – Ertiópiából – kerülik meg e területet. (A szerző lexikon jellegű, hatalmas és érdekes irodalmat állított össze . az Afrikai mótorkerékpáros utazásokból)

A példák sorolhatók volnának, de nem ez írásunk tárgya. A lényeg: JUBA és KHARTUM közt jelenleg a Nilus az egyetlen praktikus összeköttetés – nem véletlenül vágták éppen ezt el a felkelők ottjártamkor.

A DKW-val KHARTUMba való érkezésemet a polgár/olaj/törzsi háború, valamint 31 napos fogságom lehetetlenné tette, a gépet vérző szivvel hagytam egy uszályon. A SHAMBAi táborból való lelépésemmel így valószínű mótoromtól is búcsút mondhattam, bár a helyzetelemzést ellentmondások terhelik, melyekről később fecsegek.

Nagy vonalakban összefoglalva utazásom az alábbi időtartamokkal folyt le: októberben feltápláltam magam Entebbében és a Sesse szigeteken Kansiima Costanca odaadó támogatásával, valamint hivatalos ügyeket intéztem (az utóbbi igen sivár volt, kiváltképp a követségek, állami lejmolások, tömege) A motor összerakására két hetet szántam. Az Ugandából Nimulébe motorozás napjai hatalmas kéjben részesítettek: ahogy a nedves éghajlatú területekről végre a szavanna-övezetbe értem, egzotikus, hófedte hegyek, vad folyók, elefántcsordák, vizilovak, majmok, meg mindenféle történések között. Nimuléban egy árvaházban végeztem karitatív munkát januárban, majd JUBAba mótoroztam, ahol hajóra került a gép, hogy a több, mint ötszáz kilométer hosszú, és kb. ilyen széles SUDD mocsáron átvágjak. E helyről még írok, de már kielemeztük, hogy itt nincsenek utak, legfeljebb ösvények, a mocsárban volt a felkelők egyik fészke, ezen a területen alig vágtak át világutazók. A SHAMBA nevű putritelepig értem el, ott körülzárták a kormányerőket: se előre, se hátra nem mehettem 31 napig – az egyetlen ösvény pedig, ami YIROLba vezetett a mocsáron át-részben több, mit félméteres víz alatt állt. Meglépésem után a GUAYLERi frontlazulásra vártam pár napig. A JUBAi kikötőbe visszaérve, majd egy hétig intéztem hazautazásom, mert repülőjegyem lejárt.

Ebben az írásban sem Entebbéről, sem a Sesse szigetekről nem írok, részben már előző években többször előfordultak írásaimban, részben pedig annyira közönséges, látogatott helyek, hogy felesleges ismertetnem ezeket, hiszen a turizmus ide kiterjed mégha tömegturizmusról nem is beszélhetünk. Fehér emberrel azonban minden évben találkoztam az Entebbei luxusszállóban (mert Kansiima miatt kénytelen vagyok minden évben – de csak maximum öt napot – luxushotelben tölteni, ahol vízvezeték is van)

O. Az utazás legendai háttere

Egy utazás akkor ad igazán érzelmi töltete, ha mögötte ott lappang a legenda, a titok, a múlt ezerfele ágazó maradványainak sejtése, ami a helyszínre érve a tájnak új olvasatát adja. A hegy már nem morfológiai látnivaló, nem geológiai képződmény lesz, hanem uj tartalommal telitődik, ha tudjuk, hogy (például) hogy ez volt az a hely(l. később!), ahova házat épittetett magának a NILUS beláthatóságára Gordon Pasa * 4 {Az Angliában született Charles George Gordon 1873-ban az Egyiptomi seregbe lépett, ekkor kapta a pasa kinevezést a Khedivétől., KHARTUM ostrománál 1885-ben ölték meg, Sudán kormányzója volt)* Másképp fogja tekinteni az utazó 2014 januárja után a BOR előtti vízfelületet, ha tudja, hogy itt vetették magukat a vízbe azok a szerencsétlenek, akik menekülni próbáltak a mészárlás előtt * 5{a hozzám eljutott hírek szerint 2500 embert öltek meg, csak itt, ebben a kis faluban, ezek közt volt l4 lány és asszony, akiket a templomban erőszakoltak meg }*, de sohasem érték el élve a túlpartot. Másképp viszonyul az utazó a hipo látványához, ha hirtelen eszébe ötlik, hogy a hipopotalamus súlytársa hogy taposta meg Torday Emilt vagy egy évszázada.* 6{ Tordayt orrszarvú taposta meg}* Ha az utazó találkozik az ezt igazoló épületromokkal, támfalakkal, föld töltésekkel, talajból kiálló egykori fegyverek, gépalkatrészek darabjaival, az ujabb erőt ad számára továbbhaladáshoz. Igy van ez az irodalmi reminiszcenciákkal is. Indulás előtt igyekeztem ezekből az irodalmakból és képanyagokból néhányat megszerezni. Ezek között az igazán értékesek számomra azok voltak, akik –mint írók, utazók – már Sudáni megjelenésük előtt is már – legendát építettek. Felsorolásuk itt lehetetlen, hiszen akkor másról sem szólna e kötet, de pár név említése bizonyára az olasónak is ad hangulati alapot:

Leni Riefenstahl neve ( a fasizmushoz de talán még inkább a názizmushoz való kötődése miatt) azonnali viharokat kelt az érdekeltek és az okoskodók között. Szakmai tehetsége azonban vitathatatlan, még akkor is, ha ugyanolyan eltiltással és börtönnel büntették a háború után a győztesek (azaz felszabadítók), ahogy a nácik büntettek a háború előtt és alatt. Sudánban járva, s találkozva a nuba törzs tagjaival az utazó teljesebben kell, hogy értelmezze az elébe toppanók látványát – hozzáadva a látványhoz, hogy igen, a hetvenes évek közepén ezen bennszülötteket filmezte Riefenstahl.

Barth nevéhez Sudán nyugati felének felkutatása fűződik. A mult(2x) század közepe utáni években utazott,

Nachtigal kötete (SAHARA und SUDAN 1879-1889 Editor:E. Groddeck) a múlt (2x) század végéről metszetei miatt kiváltképp kedves számomra. A metszet a legenda képzésének alapeszköze.

EMIN pasa Már maga a név is legenda, hiszen 1875-ben érkezett Németországból KHARTUMba , és mégis pasa lett. Majd két évtizedig makacsul ragaszkodott Afrikához- míg le nem gyilkolták..

Almásy neve a cimmagyarázatban már felmerült. Ő észak felől érkezett Khartumba. A dolog érdekessége számomra, hogy ezekben a napokban (már egy szeptemberi stúdium után) Matastik Pálom álom-pseudó-ótvarásznak az az ötlete támadt: támasszuk fel a birtokában levő STEYERt, s tegyünk vele egy Európán kívüli futamot. E sorok írásakor várom az értesítést, hogy melyik nap megyünk alkatrészekért Németországba. Almásy Steyer autókat is használt expedíciói során.

Solymos Béla 1870 körül vett részt – mint magyar – a Sudáni vasút nyomvonalának kijelölésében. Jól időzített, amikor a kegyetlen Mahdi-felkelés kezdődött, már lelépett Sudábnól.

Baker meg magyar felesége jutott az eszembe , amikor MASINDIn keresztül-purrogtam. Milyen furfanggal sikerült megmenteni az életüket, amikor a négeker támadásakor a zenekar egy indulót játszott, s erre a négerek táncolni kezdtek! Ha nem ismerjük a négert, nem tudjuk elképzelni a dolgot. Én már elhiszem.

Mint ezen írás legtöbb fejezetében, itt is csak mintát kivántam adni – itt a a legendás utazók névsorából az érdeklődés felkeltésére.

l. A tejesember

Mótorom felujitása olyan helyen zajlott, ahol európai értelemben vett élelemhez jutni lehetetlenség. Nekem azonban arany életem volt, hiszen a misszió szakácsa ismerte a fehér ember táplálkozási igényeit, és a misszió beszerzett számomra minden szükségeset – cca. száz kilométer távolságból. Kora reggel Audesia, a tehenes bennszülött az asztal sarkára szokta csúsztatni a tejemet. Ilyenkor felesleges volt megfordulnom, ugyis tudtam, hogy nem rakta le mellé a visszajáró 1200 Schillinget (egy liter tej ára 800 Schilling, 2ooo-es feliratú papírcetlit szoktam adni), azzal is tisztában voltam, hogy csak 8 decit hoz, hiszen egy literben állapodtunk meg, de tíz éves tapasztalatom arra is megtanított, felesleges kérnem, hogy még a nyolc decinél kevesebb tejet is örömmel fogadom, csak ne vizezze!

Bármennyit is fizethetek, bármilyen barátommá tehetem bármelyik afrikai tartomány tejesemberét-úgyis vizezi a tejet. Látszólag a haszonért. Én azonban állítom, ez csak felületes itélkezés.Ő és ők, genetikailag vizezi/k a tejet. Egész egyszerűen nem tudja megtenni, hogy ne vizezze, mert akkor már nincs, nem létezik, megsemmisült. Persze, az első években a nem-rasszisták ostobaságával próbáltam magyarázni, hogy a vizesgödörből (nem a kútból!!) mert pöcegödrös,vizeletes, kolerás víz kórokozói a tejben fokozottan veszélyesek, mert a baktériumoknak kiváló táptalajt jelent a tej. Bólogatott, majd másnap ugyanúgy vizezte a tejemet. Erre felhozattam egy mikroszkópot az olasz konténerből, és megmutattam a nyüzsgő baktériumhadat. Erre valóban csoda történt – már európai mértékkel ítélve: ugyanúgy felvizezte a tejemet. Hozzávágtam. Negyednapra: ugyanazzal a vizzel, ugyanúgy higította tejemet.Erre fel nem fizettem ki. Ha azonban bárki azt hinné, hogy az ötödik napon nem volt vizezve a tejem, az téved. Beláttam, hogy küzdelmem felesleges, inkább kolera edzésbe kezdtem, hogy jobban bírjam az illemlevet. Az edzésprogram eddig bevált: lényege, hogy rendszeresen fogyasztok a helyi „Hotel”-ben azaz a földpadlós,egyhelyiséges,beázó tetejű,félig kidőlt paticsfalú,koedukált-azaz baromfikkal közös szalonú-putriban, melynek svédasztaláról (azaz a földről) az ölembe tartott ujságpapirra kedvemre vehetek az odacsapott matukéból, amelyik péprészt akarom: a belegyúrt legyecskét desszertnek is felfogva, vagy az előző napi már megbarnult darabot aszaléknak értelmezve) Megjegyzem – és több felvétellel alá is tudom támasztani – a „Hotel”-t nem gúnyból mondtam: Afrikában általánosan bevett szokás, hogy a kerek sárkunyhóra ezt kiirják. Nem öngúnyból, nem eufénizmusból, hanem genetikailag. Ugyanúgy ahogy a románok juicének nevezik a legótvarosabb kátrány-arómából észterezett szerves-kémiai kotyvalékot, vagy süteménynek a kalácsot, benzinnek a motalkót stb. Genetikailag. De a sok pocskondiázás után tartsunk önvizsgálatot: képes valaha egy képesités nélküli nem afrikai dohányos arra, hogy ne pöccintse el a csikkjét? Nem, méghozzá genetikailag nem. Képes vajon bármelyik magyar kőműves arra, hogy a munka végén („feirontkor”) ne öntse rá a sitthalomra a cementes öblitővizet, hogy utána minden épitkezésnél napokig bontsák csákánnyal a sitthalmot? Válaszom: nem képes. Genetikailag alkalmatlan, ahogy arra is, hogy a párizsis papirt ne keverje bele a sittbe, a cigijét ne pöccintse a betonba. Ha milliárdokat kapna, akkor is belepöccintené. Ahogy az apja, meg a nagyapja is belepöccintette. Genetikailag így van kódolva. Ezért kőműves és nem többsíkú gondolkodó. Aki azonban azt hiszi, hogy rasszista vagyok, azt nem cáfolom: valóban az vagyok, csakhogy abból a fajtából, aki elöször is a feketék között hónapokig él és próbál együttdolgozni - és nem kényelmes európai lakásából ítél, valamint aki elismeri, hogy a feketék pár dologban felűlmúlnak, végül olyan rasszista vagyok, aki munkával és készpénzzel támogatom a feketéket.Úgy tűnik ez az életművem is csak olyan felesleges, mint a többi. Mindamellett elkeseredésre ok nincs, hiszen ez látható, ha végigtekinthetünk az elmúlt századok missziós történelmén ( talán írhatom történet helyett a történelmet, mivel a cselekvések ezrei történetekké, a történetek történelemmé, a történelem legendává áll/t összve). De tovább is léphetek, vizsgálva a magyar missziók történelmét, ez esetben is azt találom, hogy a nálam sokkal elhivatottabb, alkotóbb, tehetségesebb és önfeláldozóbb misszionáriusok tevékenységének még a nyoma is elenyészett, néhány levéltárban porladó írás, pár sor az Afrika felfedezéséről szóló könyvekben – nem maradt más. Pedig nekik még hitük is volt, ami nagy hajtóerő!

2. Midõn ótvartörténelmet írtam

Az Afrikai mótorozás során természetes a szükségmegoldások, gányolások tömege. Egyfelől a rendkívül mostoha útviszonyok következményeként, másrészt a hatalmas távolságok okán, harmadrészt pedig az általános műhely- és utánpótláshiány miatt. Ehhez hozzájárul még nyomorúságos pénzügyi helyzetem valamint – alapvetően – a mótorom életkora.

Most ezekből adok ízelítőül egy csokorravalót, megjegyezve, hogy általános ótvar-leíráshiányt észlelek a historikus úti-szakirodalomban. Az ótvarász-utazók egyszerűen ezeket a dolgokat nem írták be az útikönyvekbe. Legfeljebb egy-egy odavetett mondatból és a következményekből lehet megtudni, mi történhetett az ótvaros járművel. Ez némileg magyarázható is, hiszen az útikönyvek nem ótvarászoknak íródtak, hanem a közembereknek, vagy az arisztokráciának. Az utóbbi többsége csak akkor hasalt a gép alá, ha odaesett a monokulárja, az előbbi társaság nagy részét pedig nem igazán érdekelte, mi van lennt – inkább felfelé kacsingatott, a társadalom magasabb régióiba – mi már tudjuk:hiába. Kevesen voltak azok, akik a kötet olvasásakor képzeletükben, az ótvarászás végén kezeslábasuknaknak tompordudorjába törölték fáradt-grafitos-gépzsírtól fekete kezüket.. Én azonban magamnak írok, tudván, hogy még kipusztulásom előtt meg fog semmisülni minden irásom, mint már egyszer megtörtént. Szóval legföllebb pár eszmetársamnak firkálok, így nincs milyen példányszámot vagy népszerűséget vesztenem. Tehát adjunk néhány apróságot az ótvarológia tudománytörténetéhez!

2013.októberében érkeztem Afrikába. A mótorkerékpár szerencsésen megmaradt abban a konténerben, amiben hagytam. Ezzel szemben az a műhely, amit azért rendeztem be, hogy legyen ipari hátterem, a falunak pedig megélhetése: megsemmisült, ezzel kudarcot vallottam. Minden szét volt verve, amit oly nagy fáradtsággal létesítettem: a szerszámokat széthordták, a gépek feldöntve, lábaiknál burgonyahegyek, a villamos vezetékek a falakból kitépve, a földvezetékek kiásva, a szétválogatott csavarkészletek kiborítva a földre – szóval elkeserítő állapotok fogadtak – és a lejmolók, akik ahelyett, hogy gazdagok lettek volna a műhely munkáinak jövedelméből – messze száz kilóméteres körzetben ez volt a legjobban felszerelt létesitmény!! –ehelyett ültek, itták a büdös, észterezett, nejlon-zacskós szintetikus alkoholt, egész nap várva valamire, és persze és nyujtották felém tenyerüket. Annyira elkeseredtem, hogy a műhelytől távol raktam össze a mótort, egy eresz alatt. Ez persze a minőség rovására ment. Két héten át gányoltam folyamatosan: kicseréltem a teljes gyujtásberendezést, ami oly sok kellemetlenséget okozott (bocs, de most sem tudom miért), átvizsgáltam az egész rendszert, a számtalam tört alkatrészt a magammal hozottakkal cseréltem. A műhelyben beüzemeltem egy kompresszort, hozzá csővezetéket, manométert is szereltem – mindez ismétlem, megsemmisült. Így kézi pumpával fújtam fel a kerekemet, nagyjából másfél atmoszférára, kettő helyett. Igy is alig győztem pumpillálni. Alig vártam már, hogy elindulhassak, és rossz emlékeimet elhagyhassam, annak dacára, hogy ez az Afrikai vállalkozásom csak egy parányi csalódás Csobánczhegyi vállakozásom kudarcához képest. A gép csodálatosan rotyogott, a pompás Afrikai hegyek és a törésvonal tavai feledtették velem értelmetlen létezésemet.

Mégis, mit értek ótvartörténelmem? A gép tákolásának szükségmegoldásait, melyekből néhányat most felsorolok.

Gulu-t elhagyva a mótorkerékpáros utazót egészen sajátságos érzelmi rohamok kerítik hatalmukba. Olyan tapasztalatra tesz szert, amit máshol nem szerezhet meg. Hogy példát is írjak: amíg valaki nem próbál megemelni egy macskát a farkánál fogva, addig hiába mondják neki, hogy a szerencsétlen állat milyen sajátságos módon jelzi nemtetszését. Ennek tapasztalásához a macskát meg kell emelinteni. Szóval Nimule és Gulu közt a kavargó porban, a keréknyomokból (nem utat irtam!) felröppenő, majd nagy csörömpöléssel visszaeső mótor elemeire frecseg szét. Hiába a fémragasztók, drótozások,lemezes csavarbiztositások- a fémek hajlanak,törnek,hasadnak, vesznek. Bambán meredek a törési felületek jellegzetes matt fáradási diszlokációira-nincs mit tenni. Az egészen lassú menetel kizárt – Afrikában vagyunk, hatalmasak a távolságok, menni kell. Az esetleges támadások miatt sem lehet éjjel itt közlekedni. Legjobban szenved a másod-trapézvillám, amivel kifejezetten csak a lámpát rugózom. Minduntalan összecsapódnak a fémek – a gummi tuskókat már rég elporlasztotta a sok morzsolódás. Az összetört rugó maradványai lassan kirepülnek. Meg kell állni. Valahogy pótolnom kell a rugót. Gondolkozom. Megpróbálom ideiglenesen egy gummi-„pókkal” felkötni a lámpát. Pár faluig birta, majd fehér porrá vált a pók gummianyaga, ahonnan kifűztem, ott pedig a csomagok fellazultak. Megállok egy bringaszerelő előtt. Vásárolok néhány belsőt, pár defekteset ingyen is kapok. Hosszában felszelem a belsőket, szilikonzsirral bekenem őket, s megyek tovább. Bevált a brúgógány. Pár száz kilométer után az ülésem rugója szakad ki. Ugyanígy javitom. Ez is sikerült.

A KITAGATAi fürdőnek külön fejezetet szenteltem, azonban most a másnap reggelről fecsegek. A forrásoktól nem messze aludtam, a mocsaras víz fölé vert cölöpfészerben. Reggel bágyadtan ébredtem, lehet, hogy azért, mert megszoktam a misszió kényelmes ágyát (erről is már irtam), lehet, hogy a kéngőzök bágyasztottak le – a történet tekintetében ez mindegy, bár megjegyzem, jól bírom a kénes gőzöket. (erre is irtam már példát MEXICOi könyvemben). Összepakoltam sátramat, berugtam a gépet, de úgy éreztem, hogy a világ nem azok mentén a térgörbék mentén mozog köröttem, amiket én a kormánnyal leírok. Nem hirtelen baj történt félkörös ívjárataimmal, mert már előző nap is éreztem effélét. A gép segge úgy tünt, mintha önálló életet élne. Leállítottam a gépet, s megnéztem, nincs-e defektem, amitől rettegtem. Abban reménykedtem, hogy első AFRIKAi utamat, tíz évvel előtte is defekt nélkül úsztam meg, ezenkívül eszembe ötlött Lothar Kaspar, aki beszámolt egy „BISMARCK” mótorkerékpár AFRIKA utjáról, melyet defekt nélkül teljesített. Hátha szerencsém van, és csak valami kisebb szelephibával kell megküzdenem. Előkaptam historikus, billmentes pumpillámat, amire nagyon büszke voltam. Nagyszerű krómozott csöve, golyós szelepe, torus alakú, fémkeretes historikus műszere – az ilyen műanyagmentes tárgyaknál kötelező - kékített mutatóval, melynek ellenoldalán félholdban végződött a pointer lemezkéje, esztergált fa fogója, egyszóval minden historikus kelléke kedves tárgyammá e darabot. Azonban – bill bosszújaként talán – lenyomtam a bronz dugattyút, és az a földig esett, légsürités nélkül. Lecsavartam a mívesen ricnizett hollandert, és megnéztem a bőr dugattyút – nyoma sem volt, csak a tengely tövében maradt a rovarrágás után némi bőr. Persze, egy évig várt rám a trópusokon, hogy maradt volna a tengelyen ilyen rovarszúró-szívó-rágó-szájszerv-incsiklandozó,zsíros falat? Mit csináljak – töprengtem. Már egy billesített műanyag pumpával is beértem volna, de semmi nem volt. Európában talán megállítottam volna egy autót, s elkértem volna a pumpáját. De itt? Autót ugyan várhattam volna tán, de – ismerve a néger ember természetét és előrelátását – bátran kizárhattam a pumpilla meglétét. Márpedig nem akartam ezért feladni a jó AFRIKAi futamot! Megoldást kellett keresnem, amit meg is találtam.

Csóróságom indulásom előtt egyesek szerint ruházatomon is láthatóvá vált. Az egykori áttekinthetetlen női kapcsolatokból származó pasztellszínűvé metamorfizálódott, fodros alsóneműbázisra épített, spontán módon (azaz gatyaszár-rövidítéssel) létrejövő bricsessz, dendy körökben ha nem is talált elismerésre, úgy gondoltam, még jó lesz egy darabig.. A deréktájon kialakított közepesen használt fuszeklikből és spanglikból komponált, míves öv, melynek drót hurka majdnem teljesen megvédte a kissé már önállósult gatyaszárakat a leeséstől, szerintem kompenzálta azt a szemlélőben feltörő optikai ellenszenvet, amit a jobb és bal gatyaszárat egyformára tépő meddő igyekezetem próbált kiegyenlíteni. Nem tehetek róla: a vezérótvarokon a természet szeszélye mindig elhelyez valami kiszögelést, jelentéktelennek tűnő lemezkét, kiálló csavart, zsirsárkupacot, aminek az átlépése mindig haváriák keletkezését vonja maga után. Ezek generáljavitása nem kis feladat! A jobb gatyaszár mindig magasabban szakad el, amikor beleakad a túlméretes ótvarkupac meghágásba torkolló átlépésekor a kiálló ótvarornementikákba, mint a bal szár, hiszen a jobb láb ügyesebb, fürgébb, míg a bal láb által kezdeményezett mozgásvihar a kupacok átlépésére sutább. Ezenkívül azt is számításba kell venni, hogy egy gatyaszár mindig hosszában hasad, míg esztétikai érzékünk meg keresztbetépéssel próbálja a létrejövő asszimetriát társadalmilag elfogadható mértékűvé redukálni. Az ebben rejlő ellentmondás megoldhatatlan mivolta a külsőségekben annyira jelentkezhet, hogy a belső, lelki és szellemi értékek ezt a balanceot már nem képesek kiegyenlíteni… mondjuk egy igazoltatás alkalmával. Bricseszemet alulról a precíz válogatásnak köszönhetően, ha színben nem is, de méretben majdnem egyforma félcipő zárta le. Felülről egykori feleségem simlédermentesített kalapja határolt el (többek közt) a menyországtól. Ótvarornátusom megfelelő fitymaegyütthatójú optikai végigmérése után Andrássy Gábor (már az ótvarelfáradás életstádiumában levő) altwarenhandler * 7 {ótvarkereskedő} * a tőle megszokott pimaszsággal megtette építő kritikáját, de kétségtelen, hogy ezzel párhuzamosan felajánlott egy pár lábbelit. Ez igazán jól jött, mert ebben utaztam ki AFRIKÁba – majd ez a lábbeli szolgáltatta azt a bőr lemezkét, amit kivágtam a régi pumpillaszelep pótlására.

Egy pedáns ótvarista hosszabb útra indulás előtt kiégeti a gyujtógyertyáját. Utolsó billmentes gyertyáim Csobánczhegyi gyüjteményemben a szó szoros értelmében kiégtek a háztűz alkalmával, és örökre a semmivé lettek. Ezeket a gyertyákat azért neveztem billmenteseknek, mert szétszedhetőek voltak, és így élettartamuk a jó tisztíthatóság miatt majd a végtelenig nyúlt, kiváltképp vonatkozik ez a csillámszigetelésü darabokra, melyeknek csillámanyaga cserélhető volt.

Szerencsére ma még (nem tudom meddig!)a billes gyertyák is kiégethetőek – még, ami ellentétben áll a billes szemlélettel (azaz megveszem-kidobom a végtelen silány terméket;terméket(!!), nem gyertyát!)

Kitangában a gép átnézésekor persze e műveletet is el kellett végeznem. De hogyan?? Oxigén- vagy PB-gáz palackom nem volt, hogy csináljak koncentrált hőt? Ha a műhely működött volna talán összerakok hevenyészve egy nyersolajporlasztót, de erre nem volt sem módom, sem kedvem. De megmentett a szombat. A néger ugyanis az öltözködésére sokat ad, ez társadalmi fokmérő. Szombaton már mossa és vasalja az öltönyét, amiben a templomban megjelenik. Habzott az egész misszió, úszott a szappanillat, és hordták a faszenes vasalókat. Ahogy ezt észrevettem már le is csaptam az első vasalóra. Megragadtam esztergált fa fogantyúját, és einstandot alkalmaztam. Felnyitottam griff-fejjel reteszelt tetejét (a vasaló kínai, és a kínaiak megtartják a historikus formákat, diszitményeket,ornamentikákat [ nem hülyék, tudják, hogy ez kell a négernek – meg nekem is] Igy a régi, első világháború előtti matricás festéssel gyártják ma is a SINGER varrógépeket, ugyanígy matricázzák a szintén világháborúK előtti német és angol licences PHOENIX és HEROES kerékpárjaikat, és griff(vagy garuda) fejjel diszítik a századfordulón mintázott öntöttvas vasalóikat.A kímadisszel pártázott öntöttvas fedél felnyitása után a gyertyát rádobtam az izzó faszénre (chart-coal-nak nevezik ott), majd a bondorodva feltörő füstbe gyönyörködve vártam, amíg a gyertya kiég. Pazaril sikerült a gányolás.

Persze rengeteg gánytörténeti aprólékkal tudnék még szolgálni (tavaly is leírtam néhányat!), de már ebből is látható, hogy a tákolástörténet legszebb lapjain surfolunk – hogy billológiai tudásom is fitogtassam!

3. Az Afrikai lány

Vannak emberek, akiknek az életébe nem illeszthető be a nő. Vagy azért is (és gyanítom ez vagyok én ) mert energiáik csekélyek, de az általuk kitűzött feladatok túl nagyok, vagy vallási meggyőződésük korlátozza őket, vagy az életbe vetett hit csekély mivolta okán a nőkérdéssel való vergődést is értelmetlennek itélik, vagy pedig a sors ostoba játékai miatt valamiért a nők elutasitanak minden közeledést a másik fél részéről. Sok ilyen esetet ismertem. Meg még ezerféle okot tudnék itt sorolni, de nem teszem, mert akkor nem tudom leirni az én szerencsés esetemet. Igen, szerencsés, mert én sem tudok üzemben tartani folyamatosan egy nőt, sem időbeli, sem pénzbeli , sem utódlási elvárásait illetően, és mégis immár negyedik éve látogatom meg évente Kansiimát a kedves Afrikai lányt, aki a másoknál megszokott családi boldogság érzetét pár napja megadja. Sesse szigeti és botanikai kirándulásaim Kansiimával csodálatos élményt jelentettek az idei évben is. Felteszem, hogy Kansiima büszke arra, hogy van egy „fehér” barátja, én pedig nem kell, hogy feláldozzam magam azért, hogy egy lánnyal vagyok. Mindkét fél részéről kompromisszum.

Hogy milyen egy néger-fehér házasság? Szerintem lehetetlen, de így, évente pár hétre nagyon jó, mert nem rokkanok bele. Hogy ezt Kansiima hogy gondolja? Biztos nem így. Arra azonban felhívom mindenkinek a figyelmét, hogy meggondolatlanul ne kezdjen ki egy fekete lánnyal, mégha ez látszólag könnyedén is történhet. Persze nem az egészségügyi vonzatokra gondolok elsősorban, hanem az eltérő kultúrára, mely egy kapcsolat minden vonatkozásában jelentkezik. Kezdjük az elején. Ha valaki el akar venni egy Afrikai lányt, akkor cca. 1oo tehenet kell beszereznie. Városi környezetben is megvan ez az elvárás (hol van város Afrikában-kérdezhetné valaki- válaszom: a sok ház: a „város” nevet viseli ott). Hogy tud egy európai műveltségü ember egy Afrrikai lánnyal tartósan meglenni, ha igénye van irodalmi, történelmi, épitészeti, zenei stb. társalgásra, tapasztalásra, életérzésre? Válaszom: sehogy. Mit kezd az európai ember az Afrikaiak elemi erejű szaporodási vágyával? Hogy fog tíz gyereket táplálni, iskolázni, hogy lehet foglalkozni ennyivel? Sehogy. Afrikában sem foglalkoznak a gyerekkel, reggel kimennek a legelőre, este visszatérnek, közben valami kásafélét beléjük töltenek. Mit kezd az Europer ember a vágyak olyan koncentrációjára, és redukciójára amely abban merül ki, hogy szerezzünk minnél több pénzt, és azt cseréljük be műanyag csecsebecsékre aminek összemorzsolt darabjait pár nap múlva kihányjuk a putri elé?.A fehér ember alkotó: a legtöbb fehér emberben él a vágy, hogy munkájával nyomot hagyjon maga után. A néger l(á)(é)ny ezzel szemben kényelmesen akarja eltölteni az életidejét, életcélja az élet eszközeinek nagyszámú folyamatos beszerzése, majd kihajitása – de ezen eszközök nem szolgálnak valamilyen távlati célt – hacsak a már említett szaporodást nem. Fura ellentmondás, hogy épp a legvadabb négerek viselkednek úgy, mint a leghaladóbb (vad)fogyasztók egy fogyasztói társadalomban. Részemről isszonyú gyötrelmet jelent a zenei szenvedésem. Én a szinfónikus zenét szeretem, ugyan nem vetem meg a helyi zenéket sem, de ez szöges ellentétben állt Kansiima zenei izlésével, amely a pláza-zenék irányában haladt: azaz számomra végtelen sivár, állandóan zavaró egyszerü háttérzenét jelentett, a zenei elmélyülés, a zenei belső megrázkódás, a történelmi töltetű katarzis, a magasságok és mélységek bejárásának teljes hiányával. Hasonló életromboló hatást jelentett számomra a televizióhoz való viszony: melyet a zenei kapcsolathoz hasonlítanék a másik fél részéről. Kellemes klip-háttérfényvillogás- nem pedig a művészfilmekbe történő teljes empátiával való elmélyülés, majd napokig tartó, rágódás a filmhős tudatformáinak mibenlétét elemző, a történelmi mélységeket kiértékelő életérzésváltás. A vallás? Részemről ezer megválaszolatlan kérdés,elégedetlenség, számonkérés, az isteni felelősség emlegetése… Kansiima vallásossága: teljes bizalom és meghunyászkodás. És így tovább, sorolhatnám az élet minden minőségét. Az épitészet: számomra katartikus emlékhagyás nemes, historikus anyagokkal, a legenda fizikai valósága - Kansiima számára könnyűszerkezetes kellemes élettér megteremtése korszerű anyagokkal. Az élet értelme és jelentősége számomra=0, amin azonban rágódni kell, hátha mégis valamit ki lehetne belőle hozni- amely feladványt teljesen veszettnek itélek. Kansiima számára ez meddő eszmefuttatás…Nehogy valaki azonban ebből a lány pocskondiázását olvassa ki, hiszen kedves barátznőm az Afrikai társadalom elitjéből való. Például nem köpköd folyamatosan – ami számunkra elmondhatatlanul visszataszitó, és mégis oly jellemző a nők között. Érveléseim és gondolataim oldalakat is megtölthetnek – de az eredő: mindenkit lebeszélek egy afrikai házasságról – és úgy tűnik a tapasztalat engem igazol. Éppen ezért: ezúton is köszönetet kell mondanom Kansiimának, hogy oly sok éve ragaszkodunk egymáshoz.

4. Az Afrikai mise

Afrikában hosszú hónapokat töltöttem el missziókon. A misszió az európai környezetet pótolta számomra, legalább pár könyvet láttam, rendezett tiszta környezetbe kerültem a folyamatos mocsokból, a számomra nemes, polgári, emelkedett gondolkodásnak az elemeivel kerültem kapcsolatba itt. A misszió sugallta a számomra szükséges historikus gondolkozás elemeit a vallás, a kegyszerek, az épitkezés, és a zene segitségével. Pedig a zene gospell, mely semmi rokonságban sincs az európai zenei hagyománnyal. Mégis rendkívüli értéket képvisel, a mise alapvető eleme. Ilyenkor előhozzák a historikus dobokat, a jobb helyeken a keyboardon pazar dallamok szólalnak meg, a nép együtt énekel – jól, élvezhetően! Az Afrikai mise élmény – töredelmesen megvallom, nekem főként nem vallási értelemben. Mindamellett a négerek érzelmi vallásossága tiszteletet parancsoló, hiszen Istent, antropomorfizálva, kétkedés nélkül, mint létezőt fogadják el, teljes odaadással imádkozva hozzá- és lehetőleg az antropomorfizáláson is túlmenően, az animizmusnak is megfelelve tárgyiasítva, midőn a sziklába, vízesésbe látják bele. A mise társadalmi esemény, a szürke élet szinfoltja, örömünnep tánccal, heves kézlejtésekkel, mozgásviharral, vonulásokkal. Mert a néger nagyon szeret vonulni. A misére minden néger frissen mosott, tiszta ruhát vesz fel, a gyermekek is öltönyben jelennek meg. A néger nagyon sokat ad a ruhára-főleg vasárnap.

5. Kitagatai éjszakai fürdés

A KITAGATAi thermál forrás vizére már akkor is nagyon vágytam, amikor Magyarországon voltam, és összeállítottam a menetrendemet. Mivel Magyarországon elglobalizálták valamennyi olyan fürdőmet, ahova fiatalkoromba jártam, érthető módon vágytam végre valami olyan helyre, ahol nem terelnek rendőr jellegű alkalmazottak, amit úgy szoktam összefoglalni, hogy minden van, amire szükségem van, de semmi nincs, amit utálok- és nem fordítva. Nos Kitagatában nyoma nem volt az utált, soha nem működő, megszégyenitő mágneskapuknak, a rohadt billes kellékeknek, ezzel szemben éjszakai füdőm során a teljesen billmentes, üvegfelülettelen, koracéltalan, öntöttbetontalan csempehiányos fürdőben megtaláltam amiért odamentem: a thermálvizet. Ahogy fénykorában Egerszalókra, vagy Hévizre érkeztem, ismerve minden kis ösvényt, erecskét, tócsát, iszapgödröt- úgy itt is ismerős volt számomra minden az előző évekből. ( halkan jegyzem meg, hogy húsz éve, amikor már nagyon elkurvultam, és untam a sok keritésbontást a Hévizi, állam által ellopott tavon, akkor sunyi módon egy éjszaka a keritésbe beillesztettem egy szögvas keretbe foglalt ajtót, amit lelakatoltam. Igy roppant elegánsan jártam be, ami még a helyi KMB-nek sem keltette a „kihágás” képzetét [amidőn a nagy fürödhetnék okán eluntam a várakozást, és határozottan odalépve ajtócskámhoz, feltéptem a kissé elindásodott kaput] A kapuval évekig nem dőltem meg, valószinű a helyi TMK (szocializmusban: Tervszerű Megelőző Karbantartás műhelye) lusta volt körbejárni a keritést.)

Az éjszakai fürdésnek már az említett helyeken is különös hangulata volt. Ennek felfokozását éreztem Kitagatában. A víz körül sok tucat pálmaolajjal működő mécses lobogott, melyeknek sajátságos illata megtöltötte a légteret. Kitagata magasan fekszik, hiába közel az egyenlítő(pár száz km), mégis este lehül a levegő, a párák sejtelmesen gomolyognak. A közeli mocsár hangjai nem engedik az elbambulást, amit a forró víz eredményezne. A békék kuruttyolása eltért Balatoni élményeimtől, itt sokkal inkább üveghangra, xilophonra emlékeztetett.: A sziklák miatt csak lassan lépésben és tapogatózva haladhat éjszaka az utazó, a lélekzet nehézkes a vízből kiváló gázok belehellése okán. Gázlás közben a víz alatti mocsaras talajból hatalmas kénes- metános bugyborékok szállnak fel, pezsegtetve a lábszárakat. Aláfestésként a folyó ad egy surrogó hangot, néha egy-egy csobbanással élénkitve azt. Ahogy haladok, és a thermálforrásig elérő nádat mozgatom, az elnyugodt madarak riadtam felkiáltanak, vagy szárnyrakapva, nekivágnak az éjszakának, belecsapódva esetenként a nád felett kiemelkedő papirusz-virágzatokba.,.A gyenge mécsesek alig világitják meg a feketéket, akik a forrás vizébe merülve remélik nyavalyáik elmúlását. A természet itt erősen háttérbe szorította a moszkitókat. Nagyon ritkán zümmög csak egy-egy rovar, hiszen a papiruszok három métert is elérő száraira nagy előszeretettel fészkelnek a madarak, melyek a moszkitókat felfalják.

6. A Fort Portali kudarc

A Quen Elizabeth-park még számomra az elviselhetőség határán van: a rajta keresztülvezető országút lehetővé teszi, hogy ne csak a kiválasztottak nézhessék meg. Itt megejtettem állatszemlémet, azonban a csalóka nevű Fort Portálnál – hiszen itt semmiféle egzotikus erődöt nem találhat a kiváncsiskodó – mégis nagyon egzotikus majomcsoportokkal múlathatja az idejét az utazó. A majmok még nem pofátlanok, de még odasündörögnek a mótorkerékpárhoz. Szeretek majmozni: szórakoztató,ahogy kezemből elkapják a kaját, ahogy civakodnak, ahogy a közeledő jármű oldalára ugrálnak, ahogy az ablak alatt lejmolnak. Persze ezek már „nemzetiparkosított” majmok, de legalább park nélkül. Pompás úti élményben is volt részem, hiszen itt nem putris az út, erdőben vezet. Azonban jött az este, a szálláshelykeresés problematikája. Az erdő kiulómétereken keresztül folyamatos volt, a nehéz mótorral nem tudtam kockáztatni egy letérést. Vére nagy megkönnyebbüléssel felfedeztem egy jó széles, mótorral járható ösvényfélét. Már esteledett. Letértem. Gyorsan lehánytam a holmijaimat, amit pedig nem szabad, hiszen meg kell nézni hova vezet az ösvény? El is indultam, azonban pár méter megtétele után hatalmas recsegés ropogást hallottam. Ujabb néhány lépés után felfedeztem az okokat. Rémülten láttam,hogy egy elefántcsapáson állok. Gyorsan törtem néhány ágat, hogy a közeledő fenevadakat a zajjal habozásra kényszeritsem, majd a mótorhoz érve elkotródtam. Kénytelen voltam aznap missión aludni, pedig nem szivesen megyek mások nyakára.

7. Alvás₁ a fehér papnál

A napi esők övezetét elhagytam, a szavannára értem mótorommal, ami ugyan örömmel töltött el, de esteledett. A táj Fort Portál óta jelentősen javult. Pompás kéjmótorozást biztosított volna ez a száraz hely, ha csak pár órával „világosabb” lett volna. Délelőttöm jól telt, az út két oldalán hatalmas csordák vonultak mindenféle növényevőkből. Távol elefántpamacsokat láttam. A Kisizi csatornánál –ahogy előző években is – megálltam egy fürdésre. Pár órámat elvitte a majmozás: az állatok etetése pimaszokká, de ugyanakkor szeliddé tette az itteni majmokat. Az előző fejezetben leírt kudarc miatt egy missióra toppantam. (1470 m magasan,46,21296 és 30,3331581-en.) A missión fehér pap fogadott, akinek az őse Radetzky marsall volt. Hatalmas lakomát csaptam, a missiókon amúgy is kulturált élet folyt, hát még itt, ahol a pap fehér volt. A néger és a fehér ember közti optimális együttműködést én úgy határozom meg, hogy mindkettő kiegészíti egymást: a fehér embernek is szüksége van a fekete erejére, szívósságára, ami azonban csak akkor működik, ha a fehér a tudását és tapasztalatát úgy adja, hogy az egy feltételrendszerben működik, mely rendszerben a vegetatív elemek döntő fontosságúak a fekete számára. Igy nem érzi, hogy fogvatartott, a szabadság, a távozás lehetősége megvan, csak nem érdemes élni vele.. A kolonializációs rendszerben akadt elég példa erre is, amivel természetesen nem kívánom a kizsákmányolást is visszaállítani. Az tény azonban számomra, hogy a kontinens országainak nemcsak fejlődési jelleggörbéje, de az ezer főre jutó erőszakos elhalálozások száma is drasztikusan romlott függetlenné válásuk óta. A fehér pap nagy fegyelmet, rendet, tisztaságot tartott a missión. A gépek itt nem voltak a szokásos sárba taposott, kibelezett, betört üvegű roncsok, a traktor beindithatóan állt az udvaron, a házakat takarosan kifestették, a szemetet eltakarították. A templomban faragott, egyedi szobrokban gyönyörködhettem. Éjszaka ágyban alhattam, tiszta, vasalt ágyneműn. Elgondolkoztató számomra, hogy miért megy valaki Afrikába papnak. Ottjártamkor a papok biztonságban voltak (nem úgy mint korábban, amikor halomra gyilkolták őket-erről előző évi írásaimban megemlékeztem) Mindenük megvolt, és még alkotó kedvüket is kiélhették. Mégis, a világtól elszigetelve, távol Afrikában, feketék közt, egy kényszeréletet kell élniük. Még hatalmuk is van a feketéknek tudnak parancsolni. Hatalmukkal azonban sehol nem láttam, hogy visszaéltek volna, egymásért élnek. Persze, ha van hitük, akkor ez könnyű, de én már a hitet nem birtokolni, de még elképzelni sem tudom. Ez már igazán súlyos állapot, de ezzel szemben az életérzés eme stádiumában nincs gyötrődés: mi van, ha a pokolba kerülök? Oda kerülök – ez evidencia, túl kell ezen lépni. De ezeknek a papoknak bizonyára van hitük! A napi misézés, a napi ima ezt sugallja számomra. Talán boldog emberek-ki tudja?

8. Alvás₂ az erdőgazdaságban

A két fejezettel előbbi probléma merült fel ujra, ahogy haladtam HOIMA nevű putriözön felé. Két hídnál is fürödtem: a MICICI és a NKUSI folyóknál, ami roppant jól esett, és üdített, de azért az alvást akkor sem pótolta, ha V.G. véleménye szerint egy fürdés két óra alvással egyenértékű. A táj változatlanul kielégített putrimentességével: az ugandai putri borzasztó. Borzasztó esztétikai értelemben: Uganda viszonylag gazdagnak mondható Afrikai viszonylatban, ezért már eltüntek régen a természetes anyagok, de annyira mégsem jómódú, még kevésbé kultúrált, hogy megszabaduljak az Ugandai putrik hullámbádog-tetejétől, meg az egyenputrik tégla, ritkábban betonkocka falától. Borzasztó az Ugandai putri statikai értelemben is: elől, az utcának nevezett földsáv felé tartja négy vas cső a kiemelkedő, fal és bejárati porta elé hozott tetőt, ami hátrafelé lejt. A bejárat egy garázskapu szélességű ajtó, ablak nincs az egyenputrin. Emögött vannak az árúk, mert majd minden putri üzlet is egyben. Ugyanazt árulják, ugyanabban az épitményalakzatban. Rettenetesen sivár, egyhangú, az épitési fantázia legkisebb jele nélkül: Tanganyikában, Ruandában, Burundiban, Congóban, az egész környéken. Sudánban csak a délibb részeken, amik jobb anyagi helyzetben vannak. Szerencsémre e tájon csak a településeken hemzsegtek ezek az egysoros téglából tákolt egyenházak, amikben még a helységek mérete is azonos: 4x4 méteresre tákolt.

Az erdő üditő élményt jelentett viszont-csaíkhogy nem akadt egy bejárat, egy tisztás sehol. Végre, lassú, kereső munkám meghozta gyümölcsét, végre leltem egy keservesen járható ösvényt. A mótorral való behatolás egy ösvényre ugyancsak elgondolkoztató volt számomra: egy rosszul sikerült elesés könnyen csonttörésben végződhetett a nedves talajon, ami a túra végét is jelentette-ismeretlen megoldással. A visszafordulás, egy jó keréknyomos, keskeny és meredek úton úgyszintén nem kellemes, és nem is tudni, mennyire ellenségesek az ott lakók, esetleg nem veszik-e agresszivitásnak, hogy behatolok a területükre? Igyhát amikor megláttam néhány házat az egyre meredekebb útról nyíló tisztáson, jobbnak láttam a „bejelentkezést.” Jól is tettem, hiszen – mint kiderült- egy állami erdőgazdaság telepére tévedtem., és az őrrel beszéltem. 1158 méter magasan egy pompás éjszakát töltöttem itt, közel KABWOYAhoz, a 1:1579446 és 31:5,50415 kioordináták közt. Ajánlom mindenkinek. Villany nem volt, a rádió használhatatlan volt, így nem gyötört. A sátramat felállítottam a szinte alpesi környezetben. Az állami alkalmazottak előnyét élveztem: azaz a lejmmentességet. Ugyanis az állami hivatalnokok, dolgozók általában nem lejmolnak. Keveset keresnek, de ez biztos megélhetést jelent számukra, és ezenkívül kultúráltabbak is a többségnél. Amit felajánlottam elfogadták (kb. 2oo Ft-ot), de nem követeltek többet.

9. Alvás₃ a vízműben

Lehet, hogy az olvasót zavarja, hogy immár a harmadik fejezet foglalkozik a szállással, de ne felejtsük el, egy jól megválasztott szálláshely nemcsak alvóhelyet jelent, hanem tapasztalatot, élményt is. Így volt ez HOIMAhoz közel, egy vízműben is.1091 méter magasan, 1:388822 és 31:47,95624 koordinátákkal. Az útról észrevettem egy pompás tavat, ami azonnal magához vonzott. Csakhogy a hozzá vezető út zsákutcának bizonyult, és egy vizműben végződött, ami afrikai viszonylatban szokatlanul rendezett,tiszta benyomást adott. A vízmű felett vagy kétszáz méterre feküdtek a munkások szállásai, amit megpillantásakor már szálláshelyemül jelöltem ki. Gyorsan felvertem a sátrat, majd még sötétedés előtt a vizműhöz indultam. Nagy bosszúságomra nem engedtek úszni a tóban- a tisztaságra hivatkozva, de én ugyanerre hivatkozva pazarul lezuhanyoztam Uganda tán legtisztább vizében, ami a vizmű melencéjéből közvetlenül a zuhanyrózsába folyt. A vizmü bemutatása viszont kárpótolt az elmaradt uszatért. (Név: THLAHA MOMMAD, Masindi 545 P.box) Meg kell jegyeznem az előző fejezetekben, de itt is szereplő emberekkel kapcsolatban, hogy mindenütt szivélyesen fogadtak, az ellenségeskedés legkisebb jele nélkül. Mindössze egy helyen utasítottak el a szálláshelyet illetően, amit elvi okokból nagyon sajnáltam.Még a Queen Elizabet park isthmosánál (azaz szorosánál), a híd után leltem egy betonkeverő telepet, ahol csöveket gyártottak. Jó nagyokat, amibe belefértem volna. Végre egy csőben akartam aludni „csövesként”. Ez nem sikerült, de nem durván küldtek el, hanem csak jelezték, éjszakára a telep őr nélkül bezár, nem alhatok ott. Lehet, hogy ebben a barátságosságot az is kiváltotta, hogy ekkor már erősen „SZUBÁNBARNAra” pirultam *{ Sudánbarna/pigmentbarna: eredetileg organikus festőanyag, amit azonvegyület: alpha-naphtylamin diazosztálásal, majd kémiai egyesítésével nyernek, szappanok festésére használják. Szóhasználatom arra vonatkozik, hogy Szudán napbarnító hatása oly erős, hogy arról még vegyi anyagot is elneveztek} * Tehát nem az utazási irodák villámlátogatóihoz tartoztam, hanem lassan a profi Euroafrikánnak néztem ki.

Másnap Masindi felé vettem az irányt. MASINDIről már ejtettem egy mondatot. Most mégis nem ezzel a szokásos putrifészekkel foglalkozok, hanem egy mondat erejéig beszámolok arról, hogy érdemes az arra járónak elmenni Masindi Port-ba: azaz a kikötőbe, mert krokodilmentesen tud fürdeni a Nilusban. Igaz, hajójárat csak a túlpartra van, de nagyon barátságosak a kikötőben a különböző őrszemélyzetek, jól lehet aludni, fürödni, de még enni is. A főuttól nem kell sokat vergődni a jó keréknyomos földúton.

A gép addigra megzabált 49 liter benzint (Kitangától). A Baker és Sass Flóra utazók által említett erődöt nem leltem meg. Ez valószínű nem is volt nagy, és a négerek széthordták. Pechem volt ezzel a Bakerrel, mert a másik erődjéről : PATIKOban, GULUtól északkeletre, egyszerűen elfelejtkeztem, elmentem mellette.

A KARUMA-vízesés megtekintését még aznap befejeztem: nem igazán hagyott ez mély nyomokat bennem. Képanyagot mutatok az olvasónak, amiből látható, hogy nem katartikus a hely. Hogy hova lett ez a víz, mire JUBA-ba értem, nem tudom, de a Nilus egyre gyérebb lett, ahogy látszólag egyre több folyó ömlött bele. Elgondolkoztam, és magamban nevettem, hiszen a Nilust annyi helyen és annyiszor láttam már, beleértve a melloékfolyóit is, hogy jobban ismerem mint bármelyik más folyót, beleértve a magyar vizeket is. Pedig 6695 km hosszú. Sajnos nem volt lelkierőm a Karuma Falls-nál a hidat őrző rendőrök humanizálására. Sajnálom, mert ugrott ezáltal egy fürdőm. Milyen birkák voltak, még a megállásomkor is hessegettek. De látszott, hogy csak idő kérdése lenne megszelidíteni őket. Mostanában egyre jobban izgat a feladat: humanizálni az egyenruhásokat. Rendkívül szép, nemes, felemelő munka, ténylegesen az emberiség boldogulását jelentő kihívás, hasonló a pap, vagy a kedves-nővér élethivatásához. Milyen belső melegség töltött el így néhányszor, amikor egy üvöltöző rendőrből, szeretetre méltó embert metamorfizáltam csupáncsak blöffökkel, egy másik hatalom támogatásának, mint mellékes dolognak(!) a felemlegetésével szuggesztióval, szelidséggel, baráti szóval, mosollyal metakommunikációval stb. Ennek a passziónak a kiélésére Afrikában nagy lehetőségek vannak, mert a fekete ember még mindig valamennyire tiszteli a fehér embert, annak dacára, hogy a fehér hatalmak (főleg nem az egyén!) a két világháborúval elbaszta az ügyet! További esélyt ad a fehér ember magasabb intelligenciája, jobb helyzetfelismerése, szélesebb látóköre, kiterjedtebb kapcsolatai miatti jobb ismeretanyaga a viselkedésekről, kiváltképp a helyzetek feszítését illetően. Az egyenruhások humanizálásának egyik módja ugyanis egy helyzet feszítése, majd a visszavonulás A fehér ember intelligenciája miatt mindig tud ujabb eszközt a munka folytatására. Itt van például az abszurd. Az egyenruhás – épp jellegéből fakadóan – nem tud mit kezdeni az abszurddal. A másik nagyon hatásos eszköz, mikor épp maga a delikvens kinálja fel az egyenruhásnak a fenyités eszközét: hány pofont úsztam meg úgy, hogy kértem az egyenruhást, verjen meg, hiszen enélkül nem tudok panaszra menni a feletteséhez. Shambeban egyenesen követeltem, hogy lőjenek már agyon, mert egyfelől unom az életet, másfelől meg mit húzzuk az időt!. Az egyenruhás érdekes módon az elmebeli elferdülést sem tudja kezelni. Ha megérzi az elmebetegséget, elsomfordál. (lehet, hogy azért, mert győzelme egy silány ellenfélen nem is igazi dicsőséges győzelem? Ezt nem egészen hiszem, hiszen a fegyvertelen tüntetőket is leveri az egyenruhás!) Másik fontos eszköz a humor. Ugyancsak lényeges az eszköztárból a cinizmus, amivel rávilágít a civil az egyenruhás nevetséges voltára. De mindezt a sértés határán belül szabad csak tenni, olymód, hogy amikor a sértő él kezd belevágni az egyenruhás húsába, akkor a kétértelműséget kell elővenni, amivel az egyenruhás akár hízelgésnek is veheti az egyébként vérig ható megjegyzést. Mindíg erős önkritikát kell gyakorolni, valamint nem szabad személyeskedni, hanem a párhuzamos példákkal kell rávilágitani az egész egyenruhás-játéknak (mert az) a kómikus voltára. Mindenekelőtt azonban meg kell szerezni a szinpátiát. Makacs esetekben a legnagyobb udvariassággal és alázattal kell a legnagyobb sértéseket előadni. És még ezerféle titka és eszköze van ennek a szórakoztató, és kellő szakértelem esetén veszélytelen játéknak, amitől egy pancser, kezdő őrszobajárót óva intek, mert esetleg leverik. Ahhoz, hogy valaki egyáltalában egy kezdő rendőrhumanizáló legyen, szerintem kell minimum két tucat őrszobai stúdium. És még valami: az afrikai egyenruhás általában nem ellenfél, tényleg a dolgát csinálja, általában segitőkész. A fentebb elmondottak elsősorban az európai egyenruhásokra vonatkoznak – csak most jutottak eszembe.

Noha a nagyjából betartott időbeliség tekintetében megelőzi a fejezeteket az alábbi történet, mégis az egyenruhások humanizálásához köthető. 2014.január 29-én Jubában az utolsó afrikai napomon már este kimentem a reptérre, hogy a másnap reggeli járatot nehogy lekéssem, mert az tényleg katasztrófális lett volna. Egyszer el tudtam intézni egy lejárt repülőjegy átrakását, de másodszor már biztos nem, valamint mégegyszer a JUBA-Khartumi járat cca. 5O.ooo Ft-s árát sem tudtam volna kifizetni. Ezenkívül a rengeteg menekült miatt mindezeket a dolgokat ki kellett könyörögni roppant nagy diplomáciai érzékkel. Este, már szürkületkor megjelentem a reptér bejáratánál, amit katonák őriztek. Sokat nem foglalkoztak velem, az engem szállító motorosnak intettek, reggel jöjjek vissza. De én éppen ezt nem akartam. Elkezdtem a szívóskodást az előbbi fejezetben leírt módszerekkel, amit nyersgummi(kaucsuk)-elvnek(principium) neveznék. (Az ügyes nyersgummi, ha kidobják, visszapattan, a nyersgumminak nincs tudata, ezért nem dekadens, a nyersgumira rá lehet csapni egy hatalmas kalapáccsal, semmi nem történik. A nyersgummi késsel nem vágható: a penge vagy megfeneklik benne, vagy siklik rajt. A nyersgummit el lehet tolni, de visszaugrik. A nyersgummit lehet nyujtani, de egyszercsak kisiklik a kézből. A nyersgummi ragad, ha valaki erősen fogja meg, sőt utána nem lehet levakarni. A nyersgummi büdös. A nyersgummit nem lehet vízzel lemosni. A nyersgummi, ha a közelben van valami, vagy valaki hozzáragad. A nyersgummi, ha egy parányi felülettel megtapadt a másikon, akkor a leválasztási kisérlettel a másik nagy hibát követ el, mivel utána a nyersgummi még nagyobb felülettel fog a leválasztó kézhez ragadni. Ha a nyersgummit le akarják választani, szálak ezreit húzza, amelyek ujabb elemi ragacsként kötik meg a leválasztó kezet. A nyersgummit, ha égetéssel próbálják leválasztani pokoli büdös lesz, és a leválasztó prüszkölve menekül. Egy nyersgummi alakja nehezen meghatározható, nem körülirható, nem definiálható, nem besorolható valamilyen sablonba, hiszen amorf, fénykép nem készithető róla. A nyersgummit csak a pancser próbálja meg alakítani, gyúrni: ez lehetetlen, mert ha egy formába akarják belegyömöszölni, a tömékelő pokoli kinokat kell, hogy kiálljon, mert a nyersgummi a formából minduntalan kisiklik. A nyersgummi nem megjelölhető. A hologrammok, pecsétek, azonositási számok leperegnek róla, ujjlenyomata nincs, hiszen még ujja sincs. Van, de mégsem, hiszen csak egy tömb, nem gondolkodik, hiszen agya nincs is. De éppen ezért, mert nincs agya, az nem is átformálható. Mindennek dacára mégis határtalanul szellemes, és ötletes, hogy megszivassa az őt formálni akarót. Ha elkezdik rágni, hogy megegyék és hasznosítsák ez a rágás akár órákig is tarthat-megemészthetetlen.(ezt nevezik rágóguminak-egy idő után ki kell köpni) A használt rágó-azaz nyersgummi- diszkréten elhelyezve egy kilincs alsó lapjára, csekély nagysága ellenére hatalmas perturbációt képes előidézni- ehhez elég egy kézfogás. A már kiöregedett nyersgummi rágással akármikor ujra feléleszthető, tulajdonságai ismét dominensek lesznek.Ha avatatlan kapja be a már egyszer bevált rágót (nyersgummit), szájszerveiben olyan undort fog érezni, ami minden élet- és cselekvési kényszerét elsöpri: egyetlen életcélja, vágya hogy megszabaduljon a szájába került idegen nyersgummitól. A nyersgummi, ha jól belerúgnak, nem sérül: pattogva odébbreppen, és ujra csak ott van létezik, egzisztál, teret foglal, és kész egy ujabb reppenésre.. Amelyik oldalát megnyomják, ott lapos lesz, máshol gömbölyű. A nyersgummi jellegzetes tulajdonságai még folytathatóak, de azt hiszem ennyi is elég a példa kiváló voltának bemutatására, valamint arra, hogy indokolt legyen vágyam nyersgummi plecsnivé válni!)

Nos nem fűzöm sokáig a történetet, a lényeg az, hogy fél óra múlva már a reptéri laktanya katonái közt mászkáltam, tanulmányozva a letámsztott fegyvereket, röhögcsélve, majd együtt vacsorázva., moszkitóhálójukba bujva. Másnap kényelmesen elértem a repülő eszközt (nem gépet irtam!), miközben kikisértek és sajnálkoztak, hogy elmegyek. Humanizáltam őket, mint holmi Kis-herceg. Exuperi mégiscsak tudott valamit.

10. Alvás₄ iskolában

Ez a fejezet is az alvásról szól. Mentségemre mondhatom viszont, hogy a képanyagom ellenpontozza, hogy immár a negyedik fejezetben is csak alvásról írok. Viszont azoknak írok, akik Afrikába vetődnek úgy, hogy nincs előre lefixált szálláshelyük. Nem is kell. Ez a kérdés könnyedén megoldható. Azt viszont ajánlom, hogy vigyen mindenki magával legalább egy könnyű sátrat. Nekem kettő is volt: egy kényelmes, hotel jellegű, és egy kis, szükséghálóhely. És milyen okosan tettem ezt!! A nagy ottmaradt a hajón, a kis méretű pedig kisegített akkor, amikor leléptem a Shambai fogságból, és rovarmentes nyugodt éjszakákat adott akkor is, amikor lett volna szállás(azaz lodge, bár nevetségesen egyes helyeken Hotel volt kiírva az egy bádogszobácskát adó nyomortelepekre) – csakhogy így fele pénzből megúsztam, mert a szállások udvarán állítottam fel kis sátramat. Ezekhez képest az iskola mindig fejedelmi szálláshely volt. Az iskolában szállás nagy előnye, hogy biztosan van víz, a papnál esetleg egy kis kaja, az osztályterem védelmet jelent a rablók,rovarok, vadállatok ellen. Hátránya az iskolás hálásoknak a hajnali gyereksereg megjelenése, valamint, hogy addigra illik összepakolni és a reggeli fecsegés a tanerőkkel..A tanulók, ha ügyes az utazó nem pisztergálják a mótorját, mert a barátkozási idő kevés reggel. ATIAKban volt ugyan egy jó papnevelde, ahova protekcióm is volt, mégis az iskolát választottam éjszakára.

11. A Nimulei árvaházban

Nimule a Sudan-Ugandai határon fekszik. A hozzá vezető út kegyetlen volt: a Gulu és Nimule közti földút elmondhatatlan pocsék minőségét az okozza, hogy Mombasából ezen az úton bonyolódik a teljes behozatal, amiből főként a benzint emelném ki. Hogy miért nem a közeli Sudani finomitók benzinjét használják? Ez már politika. Inkább ezer kilómétereket utaztatják az üzemanyagot, semmint leülnének tárgyalni egymással. Merthogy a háború az folyamatos, és ez akadályozza meg az ésszerű gazdálkodást. A hajó, amin a mótorom valószínű ottveszett, majdnem száz kilóméterre megközelítette a finomítót, mégis Mombasából érkező gázolajat szállított. Elképesztő hülyeség a kivülállóknak, nagy üzlet a résztvevőknek. Azonban most nem erről akarok fecsegni, hanem a Nimulei árvaházról.

Már Nimule túlszélén purrogtam kedves gépemmel, amikor az út közepére pattant egy alak, és a nevemen szólított. Megdöbbentem, hiszen nem adtam dátumot, hogy mikor jövök! Azonban azt az előző évekből tudtam, hogy a négerek hirlánca fantasztikus, valamint olyan színfoltja voltam Sudánnak, amilyen csak ritkán bukkan fel. Így pár percen belűl már a szobámban voltam. Kb. háromszáz lakója van az intézménynek, mind olyanok, akiknek a szülei a háborúk alatt vesztek oda. Nálunk Állami Gondozottak Iskolájának lehetne nevezni. Csakhogy: amíg egy állami gondozó iskolában az asztalról nem esik le semmi, mert röptében ellopják, itt teljesen érthetetlen módon a több, mint két hét alatt nem tünt el semmim. A szobám mindig nyitva volt, a tárgyaim szerteszét, és nem loptak. Érthetetlen. Követeltem a magyarázatot az intézmény vezetőjétől, Jumatól, Santostól, a többi ottani kedves barátomtól, de senki nem tudta mi lehet az ok. Pedig a vallási nevelés sem volt túl erős. Pompás napokat töltöttem Nimuléban. Teljes igyekezetemmel próbáltam a viszonyokon javítani: foglalkoztam napelemekkel, épületszerkezetekkel, tanitással, vizvezetékkel, generátorral… Sajnos azonban itt nem tudtam műhelyt kialakítani, és ez nagyon zavarta munkám hatásfokát, hiszen csak a mótorkerékpár szerszámkészlete állt rendelkezésre. Esténként írtam, néhány délutánt pedig a Nilus partján töltöttem, amit azonban még néhány mondattal körüljárnék. Itt a Nilus kiváltképp izgalmas képet nyújtott. A teljesen vad és érintetlen parton gyakran tüntek fel a krokodilok, szerencsére mindegyik fürdésem krokodilmentesre sikerült. A kórházban azonban akadt nem is egy krokodilharapta nyomorék. Ugyan sajnos kialakítottak egy Nemzeti Parkot, de ennek ellenére a tájat meg tudtam nézni, ami ha nem is volt lenyűgöző, de mindenképp kellemes benyomást adott: hatalmas kőbörceivel, a Nilus kanyarjával, a hatalmas méretű úszó szigetekkel, amelyek sokszor akkorák voltak, hogy a teljes folyómedret kitöltötték. Mótorommal a vízpart és a szállásom közti utat kb. húsz perc alatt kényelmesen befutottam. A parton hagyott dolgaimat senki nem bántotta. A telepen egy ír fehér asszonyt is találtam. Mint a legtöbb Afrikába kerülő Európai, ő is meghasonlott: családi események miatt. Itt Nimuléban a gyermekeket dajkálja, tanitja angolra, meg minden egyébre. Igen, sok Európai a felejtés miatt jár Afrikába. Talán én is.

12. A NIMULEI fogorvos dilemmája

Az egyik nap a kedves fehér asszony pompás lakomára hívott meg egy közeli missióra. Ott sok mindent megnéztünk: egy fehér család nagyszerű lakását, kertjét, tisztaságtól ragyogó konyháját. A legfontosabb mégis a fogorvosi rendelő volt. Miért? A története miatt. A néger fogai hatalmas és erős agyarak. Ugyan minek kellene neki a fogorvos? Még ápolja is, hiszen a négerek reggel nagyon pedánsan órákig dörzsölik agyaraikat a DZSUERAval, vagy ahogy a piacon az arab árustól kérik MISVAGgal. Ez egy olyan fa (délebbre chakpa-nak titulálják), amelynek a törésfelülete szálasodik. Kb. ujjnyi vastag, arasznyi hosszú darabjai képezik az árusitás tárgyát. A fogorvos azonban mégis szükséges, a törzsi hagyomány miatt, ami megköveteli az első két metszőfog hiányát főleg az otoroknál és saraknal. Egyes törzseknál csak hegyezik a fogakat. Hogy ennek esztétikai, vagy milyen más okai vannak, azt nem tudom, bár azt mondták, hogy a férfiasság jele a fogtalanság, hiszen verekedéskor a bevert fej beforr, de a kivert fog nem nő ujra. Márpedíg így bizonyitja a tulajdonos, hogy ő valóban a sarkára állt, és megküzdött. Ezt a logikát támasztja alá a hegyezett fog is, hisz így a ragadozó állatok tépőfogát imitálják, a fog fajlagos nyomása nagyobb. A lényeg az, hogy a fogzománcot eltávolítják, és a fog belső így sérülékenyebb lesz. Ezzel azonban a dolog nincs elintézve, mert a gyökér is begyulladhat, meg egyáltalában a hegyezés és a kiverés is fájdalmas és kellemetlen: ezért is a beavatási szertartás része (a Nilotáknál nem jellemző a körülmetélés és a lányoknál a csikló megmetszése!) Mivel a törzsi szokás szerint a házasság csak a beavatás után lehetséges, ezért a férfiak sürgetik a fogkiverést. Mondanánk a mi Európai kultúránkkal: haladni kell a korral, itt ez a jó kis rendelő, ahol fájdalommentesen el lehet távolitani azt a fogat, aminek implantálásáért máshol milliókat fizetnek. De most ne keressük a logikát, a négernek e kérdésben nincs érve, tehát megcáfolni sem lehet. Az első két fog nem kell és kész. Megjelenik, és kéri a két fog eltávolitását. A fehér fogorvos érvel, tiltakozik, a néger erősködik, alkudozik, hogy hány tehénért huzza ki a doktor a két fogat? A néger dolgavégzetlenül elmegy, de a család piszkálja és gyötri, mire elunja a dolgot és kárt tesz a fogában, letör belőle egy darabot. Ekkor már, ha ügyes, akkor a fogorvos kötélnek áll. Más elutasított, kővel veri ki a fogát, és az is visszajön, mert az egész inye vöröslik és üvölt fájdalmában, mindenféle főzetek dacára. Ismét más kőre harap. Egyszóval a fogorvosi rendelő gyakorlatilag a törzsi varázsló műhelyévé vált. Csak éppen a dolgát nem tudja csinálni, mert a négernek ugyan sokkal jobb, erősebb fogai vannak, mint a fehér embernek, de azért akadnak problémák, mert nem lévén szerszáma, mindent a fogával intéz el: ez a fog-ója. Sok fog a sörnyitásba fárad el, más fogak a műanyag vezetékek szigeteléseltávolitásának áldozatai, ismét mások a nézeteltérések rendezésekor kerültek a nyelőcsőbe vagy a porba és akkor nem beszéltünk azon fogakról, melyek a harapóFOGót pótolják a szegek kihúzásakor. Szóval a fogorvos munkája egész egzotikus szakmai szépségeket kinál.

13. Nimule Juba közt₁: Hogyan lettem Jézus?

A mótorkerékpárt le kellett támasztanom az utolsó kútnál, és gyalog haladtunk tovább. Keservesen törte az utat a karszton Santos, a nimulei missió számomra legkedvesebb alkalmazottja. Ő volt azon kevés feketék egyike, aki úgy volt szolgálatkész, hogy nem tartotta a markát egy perc múlva a készpénzért! Igen, karsztot irtam, nem tévedtem. Mitha a Trianon előtti Magyarország tengerpartján másztam volna meg egy karsztot csak éppen a kecskék maradoztak el régen a hegy lábánál. A tüskés bokrok,a kiálló mészkősziklák, a forróság körülöttünk elfeledtette velem, hogy alattunk a Nilus nagy kanyarja meanderezik szürke elefántpamacsaival a mocsaras sikságon, és tekintetünk nem az Adria tükrén veszik el. Tovább erősitette e tudatot az, hogy Szudánnak ez a kis déli darabkája nem a moszlim közösség részét képezte, nagyobbrészt katolikusok lakták, akik a hegyekből egyszer-egyszer beestek a templomba is.

Az Európai karszttal szemben itt alkalmanként kaptunk felüdülést, amikor mohón rávetettük magunkat vagy az apró fekete bogyókat kináló ONJU-ra (kb.egy centi átmérőjű,szár menti csoportokban növő,fete-ribizlire emlékeztető gyimölcs, kemény magja kiköpendő) vagy a LEMVI-re (mely szintén feketére érett, de idegi alapon kedvezőbbnek mutatkozott, hiszen –marha nagy magja ellenére- mérete elérte néha az öt centi átmérőt is)

Az általában teljesen ártalmatlan hiénák (akiket a gyerekek a fejükre tett edénnyel, mint mümagassággal ijesztenek el) itt, ezen a tájon igen komoly veszélyt jelentettek, sok embert széttéptek. No meg bosszantottak is, hiszen nem tudtam bemenni a vadászterületükön fekvő izgalmas barlangokba sem. Mégis, hogy megszabaduljunk társaságuktól tettünk egy kerülőt, ami azzal a hozadékkal is járt, hogy megtekintettem egy olyan falut, melynek nemcsak a fűfedésű kerek kalyibái, de lakói is kielégitették egzotikumokat kereső vágyaimat. Ezek a vágyak pedig a nemzetiparkmentes, de mégis egzotikus tájak, falvak felé vonzottak. E szenvedélyemet persze tudom, hogy nem könnyű kiélni. Most mégis sikerült, aminek az adta a bizonyitékát, hogy a gyermekek a legvadabb szurdancsokat és döffencseket átugrálva menekültek a rettenetes „mwzungu” azaz fehér ember láttán. És mégis... a gyerekcsapatból lemaradt egy kislány, aki nem félt, mert csak pár lépésre állt szoborrá merevedett anyjától. Igaz, ő is csak elöször látott fehér embert, de az anyja mozdulatlansága miatt talán ő is csak állt és figyelt. Hogy én mennyire voltam fehér ember, az részletkérdés, hiszen egyes részeim nemcsak a naptól, hanem az állandó mótorkerékpárszereléstől is szépen megfeketedtek. És nemcsak a karjaim, hiszen a röprovarhad elleni szüntelen csapkodás okán a pofámon is fekete flekkek terjedtek mindjobban, holtversenyben azokkal a mótorkerékpáros perecelésekből (tanyázás, zakó – azaz elterülés) kékeslila knockoutokkal, melyeket Rejtő Jenő főhőse – Fülig Jimmi – szokott megjelenése után pár perccel téritésmentesen kiosztani a frissen kitermelt széklábakkal küzdő úri közönség részére a világegyetem kikötői nyomornegyedeiben. A mótorkerékpáros elterülések kék és az olajos kezek fekete csapkodásainak határvonalai nagyjából olyan mélységü logikával jelöltettek ki, mint a már emlitett trianoni határvonalak. Nagyobb pofáraesés – nagyobb kékeszöld flekk... – azonban ebből nem következik az, hogy a kisebb pofáraesést a természet nem kompenzálta még valamicskével: hiszen az ily helyekre még egy kis vöröset is pointirozott: elkapart rovardöfet, kipüffögőperzselmény formájában, mely bőrfelületek márcsak az esztétikum okán is a gázlók meghágása után vörösesbarna (ettől tarmak a földút!) freccsenetekkel is rendelkeztek. No mostmár hagyjuk békén a természet sohase kimerülő szivatásait, hiszen a már emlitett kislány a maga éles, tompithatatlan hangján a megjelenésem feletti döbbenetbe belekiabált: Itt jön Jézus!

Igen, ő a templom falára pingált képpel azonositott, és Jézusnak látott. De ne nevessük ki érte, hiszen neveztek engem már – főleg női kritikusaim – sátánnak is. Hogy kinek van igaza, azt persze még én sem tudom.

14. NIMULE-JUBA közt₂: Gordon Pasa háza

A fejezet azért kaotikus, mert két számitóeszközzel írtam. Megvallom, nincs erőm egybehozni, annyira zavar ez az egész szemét rendszer, hogy beletörődtem, hogy a logika megtörik, ismétlések vannak stb. Majd valahogy összerakom később, most kimerített a technika. Bocs.Akinek nem tetszik tekintse meg nem írtnak.

Ez az útszakasz a mótorkerékpárnak valóságos kéj. Az burkolat hibátlan asphalt, az amerikaiak által építve. Itt már nem kell örökké belerohanni az árokba, majd összeszedni a felborult motorról leszakadt és lehulló tárgyakat, amit az olajbusiness tizpercenként elszáguldó hattengelyes nyerges-vontatóinak halálos taposása elől, utolsó menekülésként tett a mótoros.,hiszen tudja, hogy a camionos gondolkodásától a fékezés roppant távol esik. Csakhogy más barbár országokkal szemben itt nem dudálnak, csak száguldanak. A kamionok vége ilyen előzéskor arasznyi kilengést is végez, az alvázról az előző hajmeresztő előzésből maradt fák, bokrok ágai pofáncsapnak, ahogy elhalad melletted a hatalmas keréksorozat, semmit sem lehet látni száz métereken keresztül. A száguldó kamion az embermagasságú mótorkerékpáros-rakományod előbb megnyomja, majd a párhuzamos haladáskor épp ellenkezőleg, hirtelen a sárhányó nélküli hatalmas kerekek felé szívja. Ezzel szemben, ahogy Nimuléból kiértem már rögtön csodálatos szerpentin fogadott, ahonnét beláttam azt a NIMULE előtti hegyet is, a Nilus túlpartján, ahova nem mertem felmenni, mert annyira fenyegettek a halállal. Pedig a hegy roppant exotikus formákkal kecsegtetett, egyik oldala majd függőleges volt.

Charles George Gordon pasa már 1873-ban az Egyiptomi hadseregben szolgált, majd a Khedive kinevezte Sudán kormányzójává. 1884-ben Khinai tartózkodása után Khartumban tűnt fel, ahol sikeresen meghalt egy év múlva, a város ostromakor; a Mahdi-háborúban. Legendás figura lett: életútja és halála egyaránt tele van exotikummal. Pasa, de angol születésű, megfordult még a Krim félszigeten is, az angol imperium nagy építője. A dervisek ölték meg.

Charles Gordon is hasonlitható a megitélés tekintetében a történelem úgynevezett „nagy” alakjaihoz. Amit tett, az angol részről hősies küzdelem, nagyszerű gyarmatositás, a kultura széleskörű terjesztése, a humanizmus megtestesülése – a másik, mahdi - oldal lelkesedése azonban nem teljesen egyezik ezzel a theodiceával, hanem kegyetlen hóditásként minősiti az ügyeket.

Engem mindkét oldal véleményéből a legenda, a maradvány, a hősi küzdelem érdekel, a kegyetlenkedéseket, kivégzéseket scénikusan,nagy hangon elitélem, még akkor is, ha az érzelmileg indokolt abban a pillanatban. Persze én sem vagyok különb másoknál. Ha egy időgépet kapnék, és most, e sorok irásakor látnám, hogy határozottan közeledne egy úthenger ahhoz az utonállóhoz, aki az 1977-es évben elkezdte leszerelni a CA OO O3-as - azaz harmadik kiadott rendszámú Audi-m rendszámát – közben kék, kerek rendőrsapkáját öntudatosan tökfejére húzva: bizony töredelmesen bevallom, nem lobogtatnám Pionir Abraszimov (hős szovjet úttörő a hetedik osztályos szovjet nyelvkönyv olvasmányanyagában, szuggesztiv hatású rajzzal kidomboritva sivár élete nagy pillanatát, amikor léte kockáztatásával megállitotta a repedt sin előtt a vonatot) módján a vörös nyakkendőmet, hanem még négy évtized után is örömmel látnám az egykori egyenruhást kiteritve a földön. ( bocs, le is pökném tetemét). Önkritikám gyakorlása után térjünk vissza a pasához – mert Gordon Pasa is volt.

Házához nagy küzdelemmel értem fel. Be kell vallanom, hogy az elmúlt hetek állandó esőzései után valóban megkönnyebbültem, amikor magam mögött hagytam mótorkerékpárommal a Hold hegységet, mely az utolsó vizpróbának tett ki. Az északi (B)Ugandai tartományok e tekintetben már nem kinoztak. Hanem most éppen az ellenkezője következett be: a levegő annyira száraz és forró lett, hogy most emmiatt sopánkodtam. A kopár karszt egy öszvérútja végre már nem emelkedett, szintvonalon haladtunk. Romokhoz értünk. Az egykor pompás épületnek csupán a ciszternája maradt meg, a többit szétverték. Bill nyomorúságos eszköze szerint a misszió fekvése: a 3:36,o45o6 szélességen (néha 4267-en, ahogy a digitális szemeteknél szokásos a számok kaotikus ugrálása, a fene tudja mi a jó érték) valamint a 32:3,31535 hosszúságon (ami persze néha 3oo93-ra ugrott – bill hulladékait jellemzik az ugráló számok, ami digitálfilozófiailag teljesen érthető is, hiszen az egész digitális rendszer bizonytalanságát az ugráló képek, számok, beteg inadekvált feliratok felvillanása kiválóan jellemzik, és nemcsak a Volt- és Ampermérőknél). bill (még mondatkezdésnél sem vagyok hajlandó nagy betűt irni nemtiszteletem jeleként!) eleinte makacsul ragaszkodott a minusz azaz – 6,3 méterhez, ami azt jelenti, hogy a Nilus alá mentünk, de aztán 664 méter körül ugráltak számai;

A gép a Nilustól induló emelkedőt könnyedén vette, majd megálltam a 3:37,02744 és 32:3,O9425 koordinátáknál, 820 méter magasan. Nagyszerű kilátásban volt részem, bár a hegy növényzete nem ragadtatott el. A kilátás kellett is Gordonnak, mert folyamatosan háborúzott. Szeretem a régi gyarmatosítók házait megnézni, mert regényesek. Gordon házát nemrég verhették szét azt gondolom a friss nyomokból. Jobb a putri! Mármint a szétverőknek. Érdekes módon a W.C.-t és egy ciszternát meghagytak. Érthetetlen, hiszen mindkettő hasznos. De az ő dolguk. Túrom a sittet, a magam egykori kastélyára gondolok. Egy FLAK- hüvely kerül elő. Hja, ezért rombolták le a házat, mert itt lehetett egy löveg a háborúban. A hely stratégiai érték: a Nilus is belátható, meg a JUBAi út is. Visszafelé hatalmas ONJU-lakomát csaptam ujra Életre keltettem a gépet, s már purrogtam is tova.

15. NIMULE-JUBAi közti utazás₃: Az aknaszedés

A mótorkerékpár mély hangú, kellemes purrogását annyira megszoktam, hogy a külső zajok tisztán érkeztek fülemhez. Szerencsémre elmaradtak a tavalyi év kihagyásai, félresikerült gyujtásai, melyeknél a kipüffentőben fejeződött be az égés, a hegyeken való túlelegedéssel járó mótorproblémák, amik az egyenetlen járás miatt a külső hangok figyelését is nehezítették. Igaza volt M.P.spirituális álveteránosnak, aki (lényegében, kicsit tapintatosabban) azt mondta: Jobb, ha Te vagy szar, mint a motorod! Tehát meg tudtam hallani egy távoli dieselmotor dudogását. Képtelenség – mondtam magamban, amikor a mezőn a hang irányába néztem. Itt Afrikában egy traktor?? Igaz, hogy egy misszión láttam traktort, de annak az esélye, hogy itt nem kézzel túrják a földet, rendkívül alacsony volt. Pedig a frissen feltúrt föld ezt mutatta. Nem hittem a szememnek! Megálltam, annyira hihetetlennek tűnt az egész. Mert az is volt. A hangot adó gép persze, hogy nem volt traktor (finom szarkazmussal: minek az egy mezőgazdasági országban?,Szinte beláthatatlanul sok töltényt lehet egy traktor árából vásárolni! S csak, ha minden tizedik töltény talál, már akkor is megérte – okoskodhat a Sudáni )

A dolog egyre izgatóbb lett, amint a dzsungelszerű bozótból kidugta orrát a gép. Azt írtam dzsungelszerű, hiszen itt az esőerdők övezetét már elhagytam, de a sivatagos, meg előtte a szavannás övezetet még nem értem el. Az utolsó esőfelhő még Ugandában riogatott, Nimulétól kezdve egyszersem (!) kínzott az eső utam hátralevő hónapjaiban. Azonnal berontottam a gép által letaposott tisztásra, amit nem tettem okosan. A gép vezetője feltépte a fura jármű arasznyi vastag, zöld üveggel fedett ajtaját, és vad szidalmak között üvöltözött, talán sullahu nyelven.

Nehéz egy nyelvnek a hangulatát megragadni, szokták mondani, hogy dallamos az olasz, kemény a német, mekegő a magyar, lágy a vietmani stb. A Sudániak szokás beszéde számomra agresszivitást sugalló, kemény, úgy mondanám, pattogó nyelv, amelyet, ha emelt hangerővel használnak, fenyegető és félelmetes. Bár azt írtam, hogy mindenhol barátságosak voltak velem, párszor mégis, a társalgás kezdetekor nem szinpatizáltak velem – mint idegennel. Ilyenkor (taláncsak három esetről tudok, egyben szintetikus-alkohol-részeg is volt az illető (azaz elhülyült kissé, egy katona)) a hatalmas dinka termet, a pattogó nyelv és az orrom előtt mutogató hosszú, erős ujjak, valóban erős szuggesztív erőt sugároztak, s ugyancsak töprengtem a diszkrét visszavonulás orrbeverés-mentes útvonalán.

A vezető üvöltözésének hatására mótoromhoz léptem, hogy beinjektáljam, majd eltűnjek vele. Erre még idegesebb lett. Tanácstalanul megálltam, félszemmel figyelve a fura járművet, melyből ökörpata-nagyságú döngölőtalpak meredeztek arasznyi távolságban. – Na, ha ezzel megdöngöl, akkor a további társalgás csak kidobott energia – gondoltam, búsan nézve a földbe süppedő arasznyi gépiökör-műpata-lenyomatok hosszú sorát, három méter szélességben. A feszültségnek az országút felől érkező jármű fékezése vetett véget. Kiugrott belőle egy fehér ember, majd anélkül, hogy odajött volna hozzánk magyarázni kezdett, rám mutogatva. Erre emberünk visszamagyarázott, de szerencsére, mégha rólam is, de immár nem velem folyt a paláver. Ez megnyugtatott. A fehér angolul szólt, hogy menjek oda, de a mótorkerékpárhoz ne nyúljak. Ezt tettem. Bemutatkozott, megtudtam, hogy Dél-afrikai (sokan jöttek onnét, főleg vállalkozóként!). Végre megértettem, hogy mi történt!: A fura jármű egy akna-megsemmisitő-gép. Nem aknaszedő, az más. Ez sokkal egzotikusabb, mert működésének lényege az, hogy imitálja az ember járását, és ami a legfontosabb próbálja kicselezni az aknát. Miért kell kicselezni – kérdezheti joggal az olvasó? Megtudtam az elkövetkező napokban, és már nem mondtam olyan hülyeséget, hogy rá kell lépni egy acéllábbal az aknára, és kész. Ahogy példát adtak erre a (főleg sivatagi) hadviselés második világháborús harckocsijai, melyek előtt ment egy henger, ami felrobbantotta a német taposóaknákat. A bent ülőket megvédte a pánczélzat. Csakhogy: az aknaipar „fejlődött”: Kezdetben – hogy a módszert hatástalanná tegyék: a taposóaknákat a jóval hatásosabb, erősebb harckocsiaknákkal párosították. Igy már nem lehetett a gyalogság számára a sivatag homokjában (l. El Alamein/Rommel stb.) folyosókat vágni. De a gyalázatos gonoszság diktatórikus hülyeségének okossága nem állt meg itt: az aknákat késleltették, hogy a pánczélosok hasa alatt robbanjanak. Erre kitalálták az aknakereső elektronikákat. Ezek lényegében kis rádióadók voltak (a jól ismert „indukciós hurkot” magába foglaló kerek alakzatot mindenki ismeri filmekből, ahogy a földtől fél arasznyira előretartja a halálraitélt aknakereső katona). A sugárzás a vasszerkezetek mágneses hatása miatt vagy hiszterézist (azaz veszteséget), vagy elhangolást eredményeztek a hurokban, amit a rezgőkör körjósági tényezőjét mérő műszer érzékelt, a gép signal generátorának jele kb. 3-6 kilócikluson sipolt a füllhallgatóban. Ezzel a kérdés azonban nem volt lezárva, mert azok a gyalázatos tudósok, akik az aknákkal foglalkoztak (immár a másik oldalról), a „demokrácia” nevében * (egyébként önmegvalósítás és pénz miatt: „úgymond el kell tartanom a családomat”[ tipikus közlekedési- verőrendőr- és bűnözőmondás!!]) * ujabb alkotással lepték meg az emberiséget: megalkották a műanyag-aknákat, amit már sem az előbbi, sem a régi hengeres módszerrel nem lehetett már teljesen felderíteni. De itt nem álltak meg, hiszen nemcsak a terrorizmusellenesség, hanem az emberiség is rendületlenül mindezek ellenére szaporodott: az iniciátort- a robbanó fejet kis elektronikával látták el: egyes aknák az első, mások a harmadik áthaladó alatt robbantak. Ez azért volt célszerű az aknatelepítőnek, mert így a már megtisztítottnak vélt terepen ujabb robbanások, csonkolások, halálesetek voltak. Erre a nép, mely igazán nem szinpatizált soha a nyakán ülő, és rá háborút hozó hatalommal, az állam jól fizetett, közmegbecsülésnek örvendő tudósainak orrára koppintva kitalálta: akkor hajtsunk át naponta ökröket az aknamezőn: ha az első ökör lába alatt nem robbant az akna, akkor majd a tizedik eldurrantja-hétvégén legalább ökörsütés lesz. Mi pórok is vígadjunk, ne csak a roppant becsületes és nyelvi eszközeiben méltányos, igazságos államhatalom, aki mindig leszámol a gonosszal! A módszer terjedt, Kambodzsában ugyanúgy láttam az eljárást, ahogy Ceylonban, de Angolában is divatban volt. Azonban a hatalom jól szervezett, tehát ebből már következik, hogy igazságos (hiszen a T.V. is ezt mondja) rendszere ebbe nem nyugodhatott bele annyira zavarta a sok csonkolatlan, immár kétlábú, kétkezű ember. Bár lehet, hogy az éleslátóktól féltek, hiszen az akna legalább annyira vakít, mint egy média. Lépni kellett a demokrácia érdekében! Erre kitalálták, hogy egyes aknák a száraz évszakban, mások az esős periódusban robbantak. Majd még tovább okoskodtak: vannak aknák, melyek reggel, mások csak este durrannak el: a két módszert kombinálva. Ez már igazán megszünteti a terrorista veszélyt! – mondhatná az esti showban a stár-szpiker. Most itt tartunk, bár az aknológiának még nagyon szép fejezetei vannak: nem beszéltünk a historikus aknákról (azaz a századforduló aknáiról) melynek alfejezete a villanyos, távirányitású aknák története a kikötőkben és erődök előtt, nem fecsegtünk a tengeralattjáró-aknaharcról, melynek historikus vonzatai sajnos Magyar vonatkozással is bírnak Velence előtt, nem beszéltünk a hadegészségügyi vonzatokról: lásd Britannica Kea szigete előtt… stb.

Kérdezheti az olvasó, mindezt honnét tudom? Nos megmondom: aknológiai tanfolyamon vettem részt Nimule és Juba között. Némi időt az aknaszedő társaság legénységével együtt vergődtem, hogy ne legyek tahó, hiszen az életben (szó szerint) tán akkor is fontos az aknamentesítés, ha nem tudok jól „vonszolni” – ahogy a gombnyomkodók mondják.

S hogy milyen volt az egzotikus aknarobbantó gép: a fényképek mutatják. A gép előtt forgó tengelyre erősített aczélpaták a talajt folytonosan verve, rezgésük miatt a késleltetett aknákat is fel tudták robbantani. Mindamellett, mint az előbbi fejezetből is kitűnt ez a gép sem tökéletes, van rizikófaktor. Ezért üvöltözött velem a gép vezetője, hiába mentem a már feltúrt területen. A gép szépen haladt az országút mentén, és mire az új aknatelepítés megkezdődik, talán végez is a dolgával. Hacsak meg nem semmisül valami furfangos robbanás által.

16. NIMULE-JUBA közti utazás₄: A majomkenyérfa meggondolatlan fényképezése

Nagyjából félúton lehettem, mikor már untam a folyamatos purrogást, vibrációt, zajt, menetszelet, s ráadásul láttam az úttól elvezető ösvény mellett egy majomkenyérfát. Gondoltam, lefényképezem, milyen jól fog mutatni pár száz év múlva (Hi!☺) a pózolt mótorkerékpár, háttérben a trópusi exotikummal. Írtam, hogy különösen a Müller-féle uj gyujtással a gépet rendkívül finoman tudtam szabályozni, lépésben megmásztam az ösvény sziklahátait, s letámasztottam a gépet a fa elé, majd előhúztam utált digitális fényképező eszközömet (nem gépet irtam). Ekkor a növényzet megrezdült, hirtelen felállt egy addig számomra láthatatlan lány a bokrok mögül, eldobta vizesedényét és elrohant. Nem tudtam mire vélni a dolgot – de jobb lett volna, ha gondolkozok egy keveset, miért is rohant el a lány! Akkor úgy hittem, hogy meglepetésében, hogy egy számára sohasem látott fehér ember, egy számára értelmezhetetlen bicikliszerű dologgal megjelent és teljesen érthetetlenül megállt, majd a kezében tartott valami furcsa csillogó és csipogó valamit, ami elkezdett felé csucsoritani egy csillogó hengerrel. Elkezdtem bill eszközének végtelenül utált antilogikai nyomkodását, annak megismétlését, mégse, ujra, előlről, de mégse-nem, hosszan-nyomtam, majd röviden, előbb egyszer, aztán kétszer és fordítva,rákattintottam a menüre, elugrott a felvillanó, de jó kiskép (a gombnyomkodó ikonnak mondja valamiért), ujrakattintottam stb. stb.- ahogy kell egy számomra billes hulladékkal. Majdnem elkészültem, amikor futva közeledett egy kb. négy bunkóbotos horda. A hirtelen meneküléshez eljátszottam az időt, hiszen nem az ösvényt néztem, hanem a rohadt digitális logikára koncentráltam minden idegszálammal. Azonnal körülvettek. Kétségtelenül, mint a legtöbb szorongatott helyzetben, azonnal beláttam, hogy ostoba voltam: a mótorkerékpárt elfelejtettem visszafordítani, ami alapszabály a trópusokon, a hengerbe nem lőttem be benzint, a dugattyút nem állítottam holtpontra, a gyújtást a gép leállitása után nem kapcsoltam vissza, nem egyes sebességben hagytam a gépet, a fegyverzetem még az oldaltáskában pihent… és még sorolhatom az alapvető, általam elkövetett hibákat, amit a túlzott feladatra koncentrálás, valamint a feladat alúlbecslése miatt elkövettem. Az egyedek rendkívül agresszívek voltak, valószínű a nő csinált nekik jelenetet, amikor visszafutott. Márpedig egy női gerjesztés a palávernél igen súlyos, kivált a matriarchális társadalomban! Úgy gondoltam, rövid ideig, amíg az első rohamuk le nem csillapul, igen szerény leszek, közben blazírtan, mintha a támadásuknak nem is lenne súlya, előkészítem a gépet - már a fecskendő a kezemben is volt - utána pedig megpróbálom szórakoztatni őket, és humorra venni a dolgot, majd tréfálkozással megosztva a figyelmet kisérletet teszek a meglépésre. Ez nagyon jól bevált módszerem volt. Nem rohantak le, de egyre közelebb jöttek, botjaikkal hadonászva felém. Biztos zavarta őket M16-os sisakom is, ami szokatlan volt nekik, lehet, hogy az állandóan erőszakoskodó katonákra emlékeztette őket, tán a sujtásban volt zavaró… nem tudom. Úgy éreztem nagy pácban vagyok, az úttól távol, tehát még egy esetleg felbukkanó camionban sem bízhattam. Kézzel-lábbal magyarázva pénzt követeltek. Szerencsémre ekkor felbukkant valaki, aki angolul tudott. Kicsit megnyugodtam. Azonban ez a figura közölte, hogy a fényképért fizetnem kell-egy képtelenül magas összeget mondott dollárban. Azonnal megláttam a lehetőséget. Oké- mondtam, de a motoromat a fa mellé kell állítanom, mert feldől, ha keresek benne, a pénz pedig el van rejtve. Ennek angol elmagyarázása nem volt túl rövid és könnyű sem az elmondás, sem a megértés oldaláról nézve, ezalatt egyesek még közelebb jöttek – bár még nem rángattak, amit a következő lépcsőnek feltételeztem. Kapkodva leoldottam egy álcsomagot (néhány rongy volt benne), hogy ráirányitsam figyelmüket, mintegy nyomatékosítva, hogy szándékaim komolyak. Kihasználva az időt mutattam, hogy a fához megyek, s biztatóan, a nem angolosok felé hüvelykujjdörzsöltem a pénz nemzetközi jelét, majd mótorom szerszámdobozáza mutattam, s billegtettem a mótort: jelezve: feldől. Persze, hiszen ekkor már a lábtámaszát visszahajtottam. A néger nagyon lassú észjárású (ami nem tévesztendő össze a jó reflexekkel!) . Mielőtt még – úgymond segíthettek volna – a gépet már be is rugtam, s mutogattam, hogy a fához állok, menjenek félre! Romákat megszégyenítő hadonászással magyaráztam, tárgyak villantak a kezemben, isszonyú hangzavart keltett mótorom, így ingerözönnel voltak ellátva, amit bamba agyuk nem dolgozott fel. Akadálymentesen megfordultam, és kilőttem vollgázzal az országútra, majd elrobogtam.

Ma is úgy érzem, nem rajtam múlt lelépésem, hanem a határozatlanságukon, bambaságukon, rossz helyzetértékelésükön. De aki azt gondolja, hogy az itt leirt tudatos gondolkozást hajtottam végre, az is akkkorát téved, akárcsak én akkor, amikor azonnal nem húztam el a csíkot a lány futásakor.

17. Kilgyókaland

Mótorkerékpárommal nagy ívben kerültem a bringásokat, hiszen a bringák túlterhelt platóján (persze keresztben) rendesen ágas-bogas anyagok szoktak tornyosulni, vagy pedig embermagasságú vizesedények. LUPANSAKAnál ilyen körültekintően jártam volna el. Hosszan követtem a két bringást, kivárva a megfelelő előzési alkalmat. Kezem – mint rendesen az első fék karján pihent, a gép alapjáratban pöfögött. Olyan jó erőben volt, hogy így is vígan haladt, mégcsak nem is rángatott. Váratlan fordulat történt ekkor. Az első bringás átvágott előttem az úttesten, egyenesen bele az árokba, ahol hosszú lábaival jól megállt az árok falain. A második eldobta elém a bringáját. De már ekkor az első egy hatalmas gambival rontott a második felé. Mindkettő üvöltött, ekkor már a második is szorongatott egy baromi kőgöböt. Az első kezében meglendült a gambi, a másik füle mellett elsüvített, majd az árokba csapódott. Ekkorra már visszanyertem egyensúlyom, hiszen az eldobott bringa kerekén keresztülmentem,s az csúnyán megdobott. Leálltam, hogy legalább ne előttem verje szét a nagy néger a kisebb fejét, próbáltam szétválasztani őket. Köztudomású azonban, hogy két beindult négert jobb nem szétválasztani, a néger dühe hirtelen és elemi erejü. Utána puszi-pajtás is lehet a másikkal, de előbb be kell verje a fejét. Mindketten hadonásztak, ordítottak, a nagyobbik kergette a kicsit, az meg az árok felé rohant municióért. Ekkor láttam meg, valójában mi történt: az árokban egy hatalmas kilgyó (l. képet!) tekergett. A két néger nem egymásnak rontott, hanem a kilgyóra vetette magát, csak egymás mögött álltak, ez okozta a félreértést. Elemi dühvel vagdosták a lupsankához (így mondták utólag) a gambikat. Hogy a LUPSANKA általában kilgyót jelentett, vagy ennek az állatnak a fajtáját, azt nem tudom.

A kilgyóveszélyt sokak szerint én alábecsülöm a trópusokon. Valóban nem mart meg még kilgyó, noha sok találkozásom akadt. Sudánban csak kétszer: egyszer a Nilusparton, egyszer az előbbi történetben.

18. JUBA

Jubaba – elhagyva egy pompás alakú hegyet – a NILUS hídján ér be az ember. A híd város felőli tövében érdemes megállani, mert itt van a „város” vízműve – azaz innét hordják csebrekben, tartálykocsikon a vizet. A népség a társadalom alja, de velem nagyon szinpatizáló tömeg. Azonnal gyűrűbe fogtak, ami azért zavart, mert úszni akartam. Itt ömlik ugyanis Juba egyik legdagadtabb nyitott szennypatakja a Nilusba, s ha ez előtt pár méterrel fürdök, akkor nem kell a vizelet- kakipatak sunyi coccusaival megküzdenem. Jubaba egészen sajátságos élményem is volt: meghívott ugyanis RAMSEY KOOLA (211 928326220 és 255 158 788 158050 egy éjszakára egy pazar hotelbe. Vele még a Nimulei országúton találkoztam, hatalmasat fékezett, elém csapódott, azt hittem itt a vég, ki akar rabolni, hiszen figyelmeztettek, ez az az út, ahol gyakorta csapnak szét a fegyveres utonállók. De nem: ő (nőjével) azonnal társalgást kezdeményezett, mótorkerékpáromnak hódolt, majd meghívott egy hotelba. Az Észak Szudáni követségen találkoztunk (tiszta W.C., viznyerőhely!!!! Itt, valamilyen fal kéréssel be tudsz menni [ pl. megkérdezed, kell-e vízum, ha Limába élő csirkét akarsz feladni a Khartumi tranzitból]) autót küldött elém, a követség rendőreinek segitségével kommunikált (ezek a rendőrök is barátian figyeltek, igazán nem tudták nagy utazók késői példánya vagyok-e avagy egyszerű elmebeteg) A hotel annyi nap csövezés után mi tagadás jól esett: ágy,tiszta víz, nem kellett a védeszközeimen aludni, amik mindig a hasam alá kerültek valahogy, rémálmaim közben. Nem kért semmit, sőt még vacsorára is meg akart hívni, de ehhez már nem volt pofám. Kétségtelenül zavartak ugyan a londinerek, akik állandóan segíteni akartak, úgy a mótor leállitásánál, mint a hatalmas katonai málhazsák cepelésénél.Sokszor említettem a néger rendkívül segitőkész, és az esetek pár ezrelékében még pénzt sem kér ezért.

Juba nevezetességeiről azért nem tudok beszélni, mert ilyenről nem tudok. Van néhány mecset, de ezek sem különösen érdekesek, meg talán a Szent József templom érdemel említést, ahol colonializációs reminiszcenciákat és egy múzeális harangot láttam, szegecselt vas állványon.

A vízum-szenvedés azonos volt, mint máshol: A világ legtöbb országában nem én döntök, hanem ők határozzák meg, hogy mikor utazok, ebbe nincs beleszólásom. Hiába erősködtem, hogy nekem január 11-ig kell vízum, hallani sem akartak róla. Eldöntötték, hogy a Jubába való érkezésem napjától adnak vízumot, hiába érveltem, hogy legalább két hét, amig Észak-Szudánba érek (ez végül két hónap lett, a vízumot kidobhattam az ablakon), nem tágítottak. Közölték: ezen úgy segithetek, hogy már ma tegnapelőttre váltok repülőjegyet, és odareppenek majd tegnapelőtti érkezéssel, távirányitható motorom meg a földön követ, és így még ma találkozhatok a tegnapelőtt nem elindított, de ezzel szemben két hétig magától purrogó motorommal még akár ma reggel, annak dacára, hogy akkor már délután volt.

A napsugárzás nagyon erős Jubaban, ez az agyakban is kárt okoz. Ez ellen az előbbi fürdőhely mellett, vagy inkább helyett ajánlom a kikötőt. A kikötői rendőrség szivélyessége lenyűgöző. A világ egyes kikötőit meg sem lehet közelíteni, még Afrikában sem, de itt nemcsak bárki bemehet, de ott életvitelszerűen tartózkodhat, sátrat verhet. Ezt tettem én is, mert megtudtam, készül egy hajó RANKba. Erre nagyon nehezen jöttem rá, két napig jártam a nyakukra, végül egy etióp potyautas árulta el. Ugyanis a nagy teherhajók kirugásmentesen szállítják a potyautasokat. Azért ne higgyük, hogy ez olyan egyszerű, hiszen a teherhajók holnapoznak. Én szerencsés voltam, mert csak 9 napig holnapoztak esetemben, de volt három hetes holnapozott is. Ez a szerencsétlen agyonholnapozott már alig élt, hiszen semmije nem volt – ezért is lett potyautas. Mindennek ellenére azt a néger dicséretére kell mondanom, hogy a kajáját (itt a főtt kajára gondolok – azonnal megosztja, ha valaki esdeklőn a tálba néz. Ennek Europer emberek számára az az ára, hogy a néger kézzel eszik a közös tálból és nyitott szájjal rág. Egy bizalmas ismerősömtől megkérdeztem, miért eszik nyitott szájjal a néger, amire azt válaszolta – és ebben igaza volt, minden gúny nélkül – így az ízélmény a hallás miatt fokozódik, valamint jobban lehet telíteni a pofazacskót. Én azt teszem hozzá, hogy a pépes táplálékba szorult levegő jobban elemeire bontja a kaját Kérek mindenkit, csak ezért, ne haragudjon, vagy vesse meg a négert, ebben lehet igaza. Előbbi agyonholnapozott emberünk így élt a közös tálon – hogy milyen viszontagságok vártak még rá, azt maga sem tudta, hiszen azonnal felkötötte volna ez esetben magát az első mangófára. De tudjuk: a sors nem megölni akar: abból mihaszna – de szivatni! Csak erre tudok példákat, keress rá a Matastik névre, és kérdezd meg tőle, milyen veterános élményei voltak az utóbbi harminc évben. Igazán szép példa azonban a költő (Matastik tudja a nevét), akinek első kötete elvesztt, a második a kiadó megszűnése miatt elkallódott, a harmadik elkészült, de a költő már úgy döntött: meghal.

Az innivalót illetően az utazó figyelmébe ajánlom az alábbiakat:

Ne háborodjon fel a thea mennyiségén, ha egy pondért (5O Ft a 2014-es inflációs lopáskor) kb. háromnegyed decit kap. Ez álétalános szokás, Etiópiából terjedt el valószínű. Ez a thea elég sűrű, de semmi. Viszont a négerek akár naponta tíz teát is isznak. Én mindig azzal szoktam kezdeni, hogy nem kettőt kérek, mert az ugyanúgy semmi, hanem magam választom ki a nagy poharat(amit kölcsön kell kérni), ezt el kell mosni ( a néger nem mosogat, hiszen így értékes kaja megy a semmibe, amellett, hogy a legyecskék úgy is felesznek mindent pár perc alatt-igaza is van!) A másik fontos dolog: a néger nem egyszerre eszik és iszik. Előbb végez az evéssel és csak utána, legtöbbször máshol iszik. Ez alól kivétel a víz, de az sem mindig. Az éttermekben vizet bárki kaphat ingyen, ez igen szép dolog. Próbálja meg ezt valaki itt! A harmadik dolog: sok helyen a thea tetejére tesznek egy kis koka-levelet. A koka- szemben a Coca-colával – igen zamatos, természetes anyag, ekkora fogyasztása egészen kellemes, semmi bajt nem okoz, feldobja az embert, minden függőség nélkül. Néha a teába tejport kevernek, ezt is ajánlom. A thea általában a kiváló Ugandai, de lehet kérni angol theát is ( ez a ceyloni)

A 9 nap várakozást igyekeztem termékenyen eltölteni – nem sikerült. Jókat fürödtem a kikötőben, ahol nagy tekintélyt vívtam ki, mert beindítottam egy diesel aggregátot, amivel meghegesztettem a mótorom lámpáját.

Az eset jól alátámasztja az utakról mondottakat: a lámpát egy M l2-es azaz cca. tizenegy milliméter átmérőjű csavar tartotta úgy, hogy az egy ötven (!) milliméteres aczél tömbre támaszkodott. A szörnyű rázástól mégis ez a baromi erős csavar is letört. Csak tájékoztatásul jegyzem meg, hogy Szakály Miklós (Richthoffen báró úr) repülőgépének mótortartó csavarja is ugyanily méretü, és kettő van belőle. Ez tartja a 350 lóerős, kilenc hengeres mótort, amivel pazar bukfenceket rovunk. A mótor súlyereje loopingnál cca. 3 tonna. Mótorom lámpájának súly pár kiló. Hihetetlen mit tudnak az Afrikai utak!

Az egyetlen fehér voltam a kikötőben, noha a városban hónapok után találkoztam fehér emberrel.

A városban való DKW használat fokozott ügyességet és körültekintést igényelt, hiszen a járműveknek nemcsak a száma, de az erőszakossága is azonos volt az útviszonyok minősítő mértékével. A tülekedő járművek azonban igaz, hogy érintik egymást – ez mótoromnál azért fordult elő ritkábban, mert a fehér embert tisztelik – de ritkán lökik fel a másikat. A mótoromat oly finoman tudtam szabályozni, az oly alacsony alapjáraton püffögött, hogy sem a manőverezés, sem a bemelegedés nem ölte le. Igazán elégedett voltam a géppel. Mindenki le akart állitani, mindenki megbámult. ( Amikor két hónap múlva – immár mótor nélkül visszatértem Jubába, az utcán nem tudtam menni: vad idegenek állítottak meg, kérdezték, hol a mótor?? Ezt azért kell közölnöm, mert ha az utazó bajba kerül, akkor ezektől az emberektől egy tál étel erejéig segitséget kaphat!)

A kikötőben festői látkép tárul az utazó elé. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből alszanak itt emberek a száraz évszak miatt tető nélküli olyan lakásokban, amiknek a legfontosabb berendezési tárgya a vaskeretes ágy, rajta a szúnyogháló alatt a gyakran sok tucat fontsúlyt nyomó, nem kis átmérőjű és hangerejű nővel, a tartalékot nem beszámitva, ötnél nélkül nem kevesebb kaki- és köpetporban matató, üvöltő utóddal. A lakás falait a földbe karcolt vonal jelzi, a jobbmódú katonai lakások ezzel szemben fehér porral (liszttel) körüljelöltek. Aki átlépi a vonalat, az belépett az izlésesen berendezett lakásba. A berendezési tárgyak azonban az ágyon kívül is képviseltetik magukat. A konyhába lépve előbb a konyha körül felépített tablíniumon kell áthágnunk * { tablínium a klasszikus palota márványborítású, stukkókkal borított, padozatán gránit, márvány berakású, falain boltívekkel és vakablakokkal tagolt helyisége, az ősök heroikus tartású idealizált, klasszikus szobraival, festményeivel, egykori vértekkel, tárgyi emlékekkel} * Itt ez praktikusan egy félméteres fekete műanyag és kommunális szoborcsoportozatot jelent, talán a szobor helyett mégis inkább a redimed kifejezést alkalmazva. Az önterülő kupacoknak előbb a tetején, majd oldalain is roppant izgalmas formában kezdenek megjelenni a színek. A fekete kupac előbb kizöldül a lépési manőver megkezdésekor, majd csak ezt követően gyönyörködhetünk a színpompás látványban, amit a kézből kieső műanyag-üvegek, plasztik-zacskók, cigarettásdobozok gyümölcshéjak elhajított elektronikák kínálnak. Ennek az az oka, hogy a zöld döglegyecskék lomhábbak, szeretnek az utolsó percig pihenni a kulával telehintett, agyonköpött, maszattá mocskult felületeken, míg a fekete legyecskék sokkal életrevalóbbak, fürgébbek és jóval intelligensebbek. Az évek során megerjedt halbelsőségek legfelső rétegei szemgyönyörkedtető látványt kínálnak a művészi izléssel bekevert bíborvörös koloratúrral. Ez a nagyszerű árnyalat az utolsó feltűnő szín, hiszen ezen maradnak legtovább a döglegyek erős túltápláltságuk miatti elhízásuk okán, hiszen ez nekik az a delikát, amit a sors a székevésért kárpótlásul nyújt..Ez a tagolódás a néger arcán lakmározó legyecskékre nem jellemző, hiszen úgy az orrnyilásokban, mint a szájban és szemben is megtaláljuk valamennyi legyecsketípust – tiszteletből nem felejtve azt a rendkívül apró, muslicaszerű rovarkát, ami kifejezetten szemre megy, és a pupillától l-3 cm-re repdes fáradhatatlanul. Mivel a szemmel ilyen közelre nem lehet fókuszálni, meg a rovarka rendkívül apró, a lőelemképzés lehetetlen: a légi győzelem kizárt. A rovarka csak a szembögybe reppen bele, így pedig-ha nem akarod kiverni a szemed- szintén lehetetlen a leütése. A rovarvilág védett , hisz a néger soha nem üt le egy rovart sem. Éhezéstől sem kell tartania. A konyha legfontosabb eszköze a chart-coalt (azaz faszenet) izzító vas henger, néha kúpos, lábakon álló rács. Ezen billeg a mélyhúzott mázatlan aluminium edény, benne a felismerhetetlen örlemény, amit kivályt fa hengerekben aprítottak. Kavarására T alakú lekerekített, kb. félméteres fa eszközt használnak. A másik táplálék a pálmaolajban sülő hal. A jól beérett, félig kibelezett, napon szárított halkupac adja a kikötő kilóméterekre hatoló, jellegzetes illat- arómaanyagát, az utóbbit azon esetben, ha a dögillat már annyira koncentrálódott, hogy harapni lehet. Érdekes volt számomra, hogy a legszegényebbek – a potyautasok – és a leggazdagabbak, akiknek nagy árukészletét az uszályokra rakták – egyforma, igénytelen életvitelűek voltak, egyformán kedvesek és barátságosak.

A kikötő érdekes színfoltját jelentették az indiaiak. Noha sok etióppal és arabbal is találkoztam, mégis az indiaiak a legmarkánsabbak. A kereskedők közt is akadnak (főleg Tanganyikából jönnek, ahol száz éve vasútat építettek) Az indiai katonák főleg a velem gyalázatosan viselkedő UN-ben szolgálnak.

A kikötőben rengeteg UN páncélos, szállító jármű, excavator, darú akadt, melyek a zavargások alatt ugyanúgy , ugyanott álltak. Vajon miért???? Milyen jó lett volna, ha ezek tényleg azt csinálják, amiért oda kerültek!! Az UN felelősségét e kérdésben nem nekem kell feszegetnem (ha túlzón üzleti érdeket sértek akkor esetleg lelőnek, mint un. „Terroristát”), mert akkor nem tudom befejezni az útleírást!

Magyar vonatkozásként megemlítem Rejtő Jenő nevét. Noha a néger igazán nem „rejtői” alkat, hiszen általában nem akar semmit, de mégis itt felemlegetem. Nemcsak azért, mert vittem néhány Rejtó kötetet, de azért is, mert néhány story innét indult el – rejtői társalgási fordulatokkal, Rejtői arabokkal, simlikkel. Úgy KONGOR magasságában egyszercsak megszólalt Johannes MEBRATU tel.:251 09 11 20 28 63 etióp simlis disznó, de igazi rejói/Piszkos Fred-i alkatú cimborám: Valami geci átrendezte a zsákokat alattam. Másnap visszarendeztük, és milliókat érő két kábszeres zsákot leltünk. Töprengtünk, mit csináljunk. Néztük, ki figyel. De semmi eredményre nem jutottunk. Mi legyen a zsákokkal? Ha eltesszük, megölnek. Ha valakihez továbbcsempésszük, az öl meg és még a hatóság is külön-külön. Ha bedobjuk a Nilusba, akkor lebukhatunk, akkora adag volt a két zsák fű, akkorát csobbant volna. Végül Jimmi azt mondta: megoldom. Nem érdekelt, hogyan. Mit mondott előbbi morálú miniszterünk? (Azt hiszem GY.F.) „Jobb, ha nem tudjuk.”- amikor valami simlis disznóságot akartak azonosítani személyével.

19. A SUDÁNI RUGBY

Annyira megtetszett a cím ötlete, annyira frappáns, hogy ezért külön fejezetet írok. A JUBAi kikötő mangófáiról. A mangó a proletárok gyünölcse. Hasonló a társadalmi szerepe, mint nálunk a szilvának és sárga, néha kékes társának a fosókának. Mindegyik vadon nől, nem igényel semmiféle gondozást, mégis bőséges, kiváló termést ad. Az önző, rosszindulatú szölő ellenpontja. A mangó azonban csúcsa a vadon növő, jóindulatú gyümölcsöknek. Valahogy a teremtő ezt a dolgot elrontotta, elfelejtette szivatni az embert, hiszen a termést még leszedni sem kell, az magától lehullik. Néha a néger megpiszkálja egy tizméteres bottal, de csak azért, mert vagy kapzsi, hogy minnél előbb eladja a zöld termést a piacon (ott a legtöbb mangó zöld), vagy pedig már mardossa gyomrát az éhség. A kikötő tele volt mangófákkal, melyek ráadásul a legjobb árnyékot is adták. Alatta laktak a kikötői lakosok, meg a hajóra várók is.

Néha nagy palávert kavart a mangófa. A néger nem tartozik az előrelátó emberek fajtájába. Már dél körül jár, még nem reggelizett, az ebédre még esélye sincs, lusta botot keresni: mit csinál? Fog egy gambit, akkorát amekkorát még el tud hajítani, akkorát, amekkorát nem kell sokáig keresni, mert az is munka, majd odavágja a kiszemelt éretlen mangóhoz. Az persze nem esik le. Ujra és ujra megismétli a dolgot, egész addig, amig valakinek be nem veri a fejét a leeső kő. Ilyenkor a bevert fej gazdája – ha van ereje hozzá, vagy a rokonai, különösen, ha nőt, vagy gyereket terített le – tömegverekedést kezdeményez. Messze hallatszik az „anyázás”, a boxok csattannak a kobakokon, felverik a port, ahogy ütik egymást a földön.

Az igazi, és ennél azért sokkal látványosabb sportosabb testedzést is le kell azonban írnom, végtére a fejezet is erről kellett volna, hogy szóljon.

Ez esetben a sárgás, mézédes, leveses mangó nagy puffanással leesik a fáról. Ha valaki felmászott, és ő okozta a termés hasznosításának indulását-mert ilyen is van – akkor a mindnyájunk által ismert társadalmi kontraszelekció törvényei szerint (aki dolgozik, az sziv, de legalább nem részesül semmiből) – fenntről bambán néz a leesett gyimölcsre. Szórakozása azért van, mert ő foglalja el a legjobb helyet az elkövetkező negyed óra látványosságához. Ez pedig a következő: a puffanáshoz legközelebbi négerhalmaz rárohan a termésre. Azonnal kitör a tömegverekedés.Reppennek a saruk (a néger sohasem hord cipőt), a pofazacskókat átszakítják a szájüreg mélyére beboxolt chakpák, recsegve szakadnak a textíliák. Egyvalaki, bevert fejjel, kék szemhéjakkal mégis alúlról kiront a gyimölccsel. Nem habozik, már beleharapott. De ezzel időt is vesztett. Azonnal tízen ugranak rá. Megintcsak a nagy kavarodásból,öklözésből, porból, rugásokból előrohan valaki. Ő már látszólag okosabb: isszonyú sebességgel elrohan. De ez feltűnőbb, így a fél kikötő debilserege üldözi. Ugrál a hajók közt, villámsebesen felmászik egy árbóczra, kötélen lendül: mindhiába. Valaki elkapta, és a lábánál fogva lehúzta. Kitépik kezéből a félig megrágott, a porbaesésektől pannírozott gyünölcsöt. Ujabb tömegverekedés. Női sikolyok az elhullottak körül. Amott egy rendőrgummibot pattog egy kobakon. Emitt hatalmas sikítást hallat egy vemhes nő, akire rázuhant az ágy tíz emberrel, amikor- mint az üstökös magja, hatalmas négercsóvával - átfutott felette a mangó efemer gazdája, s közben felrugta a rozoga ágyat több köbméternyi már elkészült, és még félkész gyerekkel. Erre az éhségtől alélt utódok is feleszmélnek, visítva veszik körül a tömeget. Néhány kisebb súlyú, elszemtelenedett utód kirepül a kupacból, magával sodorva pár zsákot. A kiszakadt zsákok lisztje beteríti a tömeget. A zsákmány reményében a zsákkal valaki a négerkupacot meghágja, és rájuk üriti a zsákot. Lent ordítás, káromkodás. Egy százkilós kétméteres, de roppant lomha néger most moszkitóhálót dob a három méter magas négerkupacra, s alatta nyúlkál a termésért. Megjelenik a mangó egy szájban. A százkilós néger ráugrik a szájhoz tartozó hasra, mely egy nyelvvel és a nyelőcső kezdeti szakaszával úgy löki ki a gyimölcsöt, hogy a hasból kifreccsenő félig megemésztett pép azt maga előtt tolja. Egy kicsi, fürge, aki most érkezett, teljesen pihent, még bekapja a nagy magot, de megenni nem tudja. Kitépik a szájából, de az rondán harapja az állkapcsát szétfeszítő ujjakat.. Üvöltés hangzik. A levegőbe valaki feldobta a termés elroncsolt magját, amit még lehetne békeidőben szopogatni, de arra még évtizedekig várni kell. A termés már nem koppant a földön. Eltünt. Még néhányan lézengenek, aztán visszamennek, hogy tovább várjanak. A jelenet elhal, már senki nem tudja, hova kenődött a mangó belseje, ki-ki ellen küzd (mert a néger összetartó, ha a családból valaki kap egy horgot a szeme alá, ott a többi családtag is azonnal belekapcsolódik a bunyóba, noha fogalma sincs mi történt, ki mit csinált, de végtére ez nem is érdekes!!)

20. A dinka és a pigmeus

Az egyperces-sem jelenet végtére szerkesztési hiba miatt került külön fejezetbe, hiszen az előbbi küzdelem része, abból kiemelt, Igy azonban az előbbi történet lendülete nem tört meg a kommentálással. Tehát mégsem szerkesztési hiba. Miról van szó? Előbb a dinkákról, akik az emberiség legelegánsabb tagjai kétméteres magasságukkal, vékony, hosszú végtagjaikkal,. Óva intettek tőlük, Antonio Pizzi még visított is, gyönyörűségében, elképzelve, ahogy egy fején kis hajpamacsot viselő dinka mótoromat és engem is péppé zúz. Igen a fejük tetején általában tollal, levéllel átszúrják csomóba fonott, 5 cm magas hajpamacsukat, koponyájuk egyébiránt kopasz. Százával mászkálnak YIROLban és környékén. Vállukon vetik át színes lepedőjüket, asszimetrikusan, úgy, hogy csak egyik mellbimbójuk látszik ki. A nők ugyanígy. Nagyon szép testalkatúak. (Leni Riefenstahl mégiscsak valamit tudott!!) Lándzsájuk váráskor függőlegesen áll, lábuk körülfonja. Igy

könyebb a várás, ami legfontosabb dolguk. Általában párosával járnak két azonos nemű. Néha kézenfogják egymást. A nő itt is drága. Nagyon vékonyak, soha pocakot nem láttam. Igaz, azt nem könnyű kialakítani.

Egyáltalában nincs rossz véleményem róluk, engem soha nem fenyegettek, sok ismerősöm volt közülük, nagyon segitőkészek voltak és méltóságosak. Nem lejmoltak meg soha. Volt bennük emberi tartás, úgy láttam.

A dinka őshonos Sudánban.

A pigmeus törzs tagjait lehet sokféleképp értelmezni. Lehet mondani, hogy az emberiség legjobban elférő embertípusa, aki nem szokta beverni a fejét az ajtófélfába, de mások nevezhetik groteszknek is akár, kivált, ha melléjük állítunk valakit. A pigmeusokkal való első találkozásom ugyan Burundiban volt, de a pigmeusok az ITURI folyó környékán őshonosak (Congo) és arányos,de törpe méretükről elhíresültek. Sok róluk készült képem közül ajánlom 2012-3 évi „Veterán mótorkerékpárral Fekete Afrikában ’ c. munkám ezzel foglalkozó részét.

Ha ilyen alaposan ismerem mindkét társaságot, akkor miért kerülnek ide? Nos azért, mert összekerülésük rendkívüli kómikummal járt. A világ legnagyobb és legkisebb embertörzsének egy- egy példánya mutatta be előttem ügyességét. A pigmeus – bár ők közismerten békés törzset képviselnek – az előbbi mangórugbyben magához kapta a labdát, nyomában a Dinkával, akinek derekáig ért.A dinka, hatalmas lábaival azonnal utólérte. Csakhogy a parányi pigmeus rögtön cikázni kezdett, amit a dinka méretei miatt nem volt képes követni, az emberparány minduntalan kisiklott a kezei közül. Persze a végén ezren rohanták meg a pigmeuskát, és a küzdelem új irányt vett.

21. Fürdéseim

Ha a (szerintem felesleges) pszichológusok komolyan vennék munkájukat, akkor felépítenének mondjuk, -hogy exotikus legyen- a Níluson tíz különféle hidat, majd megnéznék, melyiken megy át a fitymálandó és pocskondiázandó személy, és következtetéseket vonnának le.

Az emberek természetesen különbözőek. Ha valaki könnyedén vette a Műegyetemen a „VASBETONSZERKEZETEK” tárgy negyedéves kötetét (ebben van szó a 3-dik feszültségállapotú, határozatlan vasbeton tartókról), az lehet, hogy a feszített betonhidakat részesíti előnyben utazása során. Aki historikus gondolkodású, természetesen a rácsos tartójú szegecselt vashidakat szereti, még akkor is, ha szívesen elnéz egy Wünsch Róbert-féle századfordulós betonhidat. A modernista gombnyomkodó mi másért lelkendezne, mint a „szép ívű” korszerű függesztett bowdenhídért.(legszívesebben seggberúgnám esztétikai környezetszennyezésre hivatkozva). Trajanus életrajzírója, kiváltképp, ha fiatalkorában nyáron ács mellett dolgo zott vélhetőleg a fahidakat dijazza. A frankomán nyilván a Vierendel-tartós hídon ballagna át. A korai vasúttörténet búvára a csőhidat választaná, míg a metallográfus közelről studirozná az öntöttvas-híd repedésit, a Római történelemmel foglalkozó pedig bizonyára az aquaductusokhoz közel álló tégla boltíves híd ívközepén venne mély lélekzetet, letekintve a mélységbe. Palladió és Vitrúvius épitészettörténeti hódolója mondanunk sem kell, hogy a faragott kváderkövekből összerótt boltívű híd előtt álmélkodna, mert ez emlékeztetné a palotaépitészet ama páratlan korszakára, és pökne a vasbetonszerkezetekre míg a szingaléz (Ceylon) kultúra elemzője a kéttámaszú hidon baktatna, mert ez emlékeztetné őt az Auradhapurai két végen alátámasztott kőtömb-hidakra. A felsorolást szakítsuk meg, mert belebolondulunk, hiszen eddigelé csak a hídanyagokkal foglalkoztunk. Nyilván a Velencze-barát a magas nyilású hidon baktatna, a Párizst kedvelő az alacsonyon, mert ez emlékeztetné a Szajna-hidakra.

A pszichológusok általam nem kedvelt csapata azonban nem épít a Niluson tizféle hidat, inkább okoskodik. Kijelentésemnek: megmondom milyen ember vagy, ha tíz különböző konstrukciójú, azonos folyón elhelyezett híd közül az egyiken átmész: az előbbiek után van alapja.

Nos én a szegecselt vashidat választom. Ha hegesztett, már annyira nem szeretem, de még mindig jobban tetszik, mint a beton híd.

Ezért is örültem, amikor végre vashíd közelébe értem, s az Ateppi folyóba vetettem magam. Minden vízben megfürdök. Sokan ezért hülyének néznek, és igazuk is van, mert egyszer vagy egy krokodil kap be, vagy valami betegséget összeszedek. Eddig megúsztam, ezután már úgysincs sok hátra.(61 éves vagyok, mi a fenét akarok még??) Az afrikai fürdéseimet az idei évben a krokodilok tették kellemetlenné Nimulében (itt a fürdőhelyem az un. Nemzet iPar k (szándékosan írom így utálatom jeleként kihangsúlyozva a/z [pénz]-ipart!) tövében feküdt, és a dögök néha átúsztak, amint arról a Nimulei Kórházban, kifejezetten a krokodilcsonkoltak megtekintésére tett látogatásom meggyőzött (a kórház és az árvaház majdnem szomszédosan feküdt). A krokodilok esetleges támadása tovább gyötört szerencsére csak gondolatban a már előbbi fejezetben írt vashídnál. JUBAban nincs ilyen veszély, de ott a víztisztaság Hüm-nem is beszélek róla, mert felfordul a gyomrom, annak dacára, hogy „szerencsére” nincs komoly csatornázás. Ettől kezdve a Nilusba mindig aggódva vetettem bele magam, különösen, hogy a krokodilok a hajó előtt sokszor lubickoltak egész NIMULEig, ahol szintén láttam krokodilt, meg a halászok is közölték: valóban előfordul. Amikor hitetlenkedtem, aznap elejtett, friss krokodil/hús/t mutattak, valamint a régebbi krokodillakomák koponyáit – mert néha a krokodil eszi meg az embert, néha az ember a krokodilt. Ilyen a világ. Shambában megszerveztem a fürdést, és mindig egy csomóan ugrottunk a vízbe az esetlegesen ott ólálkodó állatokat nagy csobogásunkkal megzavarva. Meg azt is csináltuk, hogy a hajómótor járatásakor csobbantunk, közel ahhoz. Még valami, ami lehet akár izléstelen is, de mindenképp tanulságos: általában naponta 1-5 alkalommal fürödtem, tehát ez felfogható rendszeres tisztálkodásnak is. Mégis, az egész utam alatt háromszor használtam csak szappant, de nem éreztem a hiányát. (Persze, hogy mások mit éreztek, azt nem tudom!) Úgy okoskodtam, hogy az állandóan szappanozott bőr gyengül a kórokozókkal szemben. De lehet, hogy fordítva áll a dolog. A Viktória-tóban számtalanszor úsztam nagyokat Entebbében és a Sesse-szigeteken is. Itt nincs krokodil, nem kell aggódni.

22. A SUDANi gyimölcsökről

Négy bekezdést is tervezek ide: az egyiket JUBABA szenvedtem el, a másikat SHAMBEben, míg fecsegek az Eastern Equatorials tartományok vad gyimölcseiről és a koka-ról is.

JUBAban a városban sokat kellett mótoroznom, mert hivatalos ügyeket intéztem. A szálláshelynek egy luxushoteléjszakát kivéve, a kikötő egyik putrijában felütött sátram használtam . Innét naponta mentem ennivalót vásárolni a közeli piacra. Általában gyalog, de pár alkalommal mótorkerékpárral. Rendkívüli óvatossággal vezettem, ismerve a négerek kiváló reflexére alapított pocsék előrelátással párosult veszélyérzet nélküli erőszakos vezetési stílust. Biztosításom rég lejárt, de csak Ugandára szólt, hiszen a biztosító nem segiteni akar a szorult helyzetben, de profitálni(l. INDOCHINAI könyvemben a Sírásó történetét): Sudánra nem tudtam biztosítást kötni. Érdekes Angliában külön biztosító arról gondoskodik, hogy az önkéntesek Sudánban(!) is kapjanak segitséget. Csakhogy ott meg az a baj, hogy ez a biztositó billes (regisztráció, E-bankszámla, E-mail: ettől lerogytam, hiszen hogy beszéljem meg, hogy mit akarok, ha előre egy (D)ebill már megfogalmazza a lehetséges válaszoknak nemcsak a fajtáit, de hosszát és formáját is az Eü(azaz Egészségügyi Papír)helyetti Eürlapon.) Egyik kezem mindig a fékkart előfeszítette, amit ugyan utált a fék, de nagyon hasznosnak bizonyult. A piac a balesetek melegágya, mert mindenki tülekedik, nem figyel a közlekedésre. Rendkívül lassan pöfögtem, a dugattyú szinte gőzgép-tempóban járt fel-alá a hengerben, négyütemű mótorhang püffenéseket hallatva. Ám mindhiába. Egyszercsak az egyik stand mögül hirtelen kitoltak elém egy talicskát. Nem tudtam megállni, a talicska feldőlt, de én nem: az első kereket megtartotta a talicska letámasztó-lába. A talicska azonban tele volt gyümölccsel. A tulajdonos visított, én is hajtogattam a magamét. A piacon azonban azonnal döntőbíróság alakul többszáz ülnökkel és agyerős (azaz izmos) bíróval az élen, aki leugatja a közbeszólókat. Egyértelműen a talicskást tették felelőssé. Mindketten elkezdtük a havária elháritását: én egyengettem a sárhányómat, emberem meg szedte a gyümölcseit. A „bíróság” jelenlétét azonban kihasználva kikanyarítottam magamnak a gyümölcsből némi kárpótlásként pár ananászt. Ez a gyümölcs tette a későbbiekben elviselhetővé a hajózást, ugyanis a hajűra várókat két hétig holnapoztatták, utána BORban sem tudtak vásárolni, mert kitört a háború és a néptelen és lezárt BORból menekülnünk kellett (akkor még nem a kivégzett lakosság miatt volt a „város” néptelen, de a félelem okán), SHAMBÁIG nem volt semmilyen falu, ahol lett volna érdemi élelmiszer egy hétig, majd SHAMBA a teljes kietlenség helyének bizonyult egy hónapig. Ananászkészletem úgy a hajósnépek, mint a legénység közt nagy népszerűséget biztositott Utam során máshol nem tudtam venni ananászt, csak YIROLban, de oda messziről érkezett, nagyon drágán. A mangó Sudánban közönséges, de inkább a déli részeken. A felvágott cukornád sokszor megoldotta mérhetetlen gyümölcséhségemet. A néger a vad növényt is eszi, de ez Európainak fogyaszthatatlan erős,kemény rostjai miatt. A néger foga azonban megbirkózik vele. A Niluson a hajóra a sudáni vendégszerető partmenti lakosok – tán mulatságból – mindig tömegével dobálták a vad cukornádat, amiért a négerek a már előző fejezetben leírt közelharcot folytatták. A cukornád akár két hétig is eláll, ha nincs felvágva. A vágott, hüvelykujjnál jóval vastagabb szárból pár napnyi tárolás után is kirágható mézédes,zamatos leve. Ajánlom, mert a fogtisztításhoz kiválóan alkalmas. Én erre használtam: erős, párhuzamos rostjai kiválónak bizonyultak erre. A JUBAi piacon mindig találtam PASSION-gyümölcsöt, melyet itt BATUNAnak neveztek. Ennek vastag, fonnyadt,sárga héját feltépve a belsejéből a gránátalmánál jóval nedvdúsabb, savanykás kocsonyás, magokkal telitett mesés lé tör elő. Igaz, nem kiadós, hiszen ugyan a gyümölcs kb. fél öklömnyi, de leve elég kevés ehhez képest. A kis és nagyméretű citromok közül hajós utazásomhoz a kissebbet részesítettem előnyben, mert nehezebben romlott.Igazán ezek nem a nálunk ismert sárga citromok voltak, hanem lemonnak nevezett rokonai. Azonban – a helyiek nagy csodálkozására – én a theába mindig belecsavartam párat. A narancs nem érdekelt. Nagyon drágán is adták. Érdekes, hogy nálunk kb. negyed árban kapható, ahogy a banán is olcsóbb hazánkban. A (görög-ott úgy mondják: water-)dinnye nem okozott ugyan csalódást, mert nagyon kivántam, de nem volt igazán sem édes, sem zamatos. Csak JUBAtól délre kaptam. A datolya importált, csak száritott alakban kapható ugyanannyiért, mint nálunk. Paradicsom is csak e sávban akadt utam során,magyar téli(!) árért. Az alma számomra azonkívül, hogy érdektelennek bizonyult, még megvehetetlen árúnak is tünt.

Mint írtam, a JUBAból induló „NAKHLA” hajó 570 utasa már az indulás előtt sem rendelkezett elegendő táplálékkal. A háború előszele már érződött, a rakományok késtek, a jahó minden nap „holnap” indult – két. Az alúltápláltság problémáját még fokozta az Afrikai tápálékok silány mivolta, valamint az, hogy a hajón csak tartós élelmiszert lehetett enni, friss zöldség,gyümölcs nem került. Ujabb gondot jelentett a hajó üzeme. A nagyon lassan haladó, erősen túlterhelt hajótest minduntalan nemcsak zátonyra futott, de a Nilusban nem fért el, minduntalan letarolta a partot, ami a tolatások, uszályszétkapcsolások miatt lassította a menetet- de enni ezalatt is kellett. Mindenki várta a BORba való érkezést. Azonban ujabb csalódás érte az emésztőrendszert: BORban lezárták a kikötőt, a felkelők elkezdték a fosztogatást és vérengzést. Élelmiszer beszerzését megpróbálni sem lehetett. A hajó éppen idejében távolodott el a parttól, hogy ne mészároljanak le (a hajó rakománya miatt!) a felkelők. Ujabb keserves hajózás kezdődött: majd MALAKALban – mondták a derülátóbbak. Csakhogy erre nem került sor: a hajó előtt elvágták a felkelők az utat. Maradt egy sziget: SHAMBA. Igen, szigetet írtam. Ellenzékem gúnyos, gombnyomkodós megjegyzéseire már most felelek: Shamba sziget, mert víz veszi körül még akkor is, ha ezt esetleg valaki gombnyomkodással cáfolná, valamint felvételeimen motorkerékpáros képeket lát. A hozzá vezető út ugyanis egyes helyeken nyeregig érő víz alatt vezet. Ide sem hajó (a felkelők miatt) sem más jármű nem hozhatott élelmet. Többen megpróbálták áttörni a víz- és ostromzárat, ezek közül többeket lelőttek. Még a külső forrásra építő feketézők is hoppon maradtak. Más előrelátó feketézők az utolsó pillanatban vásároltak némi élelmiszert, ezt most sokszoros áron értékesítették – csakhogy a hajó utasainak nagyrésze potyautas volt – pénz nélkül. Én Shambában eltöltöttem 31 napot. Nem panaszkodhatok, hiszen privilegizált helyzetbe kerültem részben a katonasággal való jó kapcsolatom miatt, részben, mert fehér embernek születtem, részben a hajó konyhájához való műszaki kapcsolatom és bölcs előrelátásom okán: mikor még a bőség idején mindig egy-egy delikát falattal kedveskedtem nekik (datolyával, ananásszal stb.) . Tehát a Shambai táborban erős alultápláltságról beszélhetünk-igen finoman fogalmazva. Hal és cukor bőven volt: az első a NILUS rendkívüli halbősége miatt (valószínű, ezért nem bántottak a krokodilok), a cukor viszont a hajó rakományából származott. A vizet szűretlenül a Nilusból ittuk.

Január 7-én a hajóról leparancsolt a katonaság. Egy kézitáskával vánszorogtunk a táborig, ahova bezavartak Lehet, hogy igazuk volt, mert 13 órára jeleztek egy ostromot a víz felől. Mindenfelé katonák rohangáltak, belőtték a tüzelőállásba hozott fegyvereket, a tábor körüli őrséget is megduplázták, a tüzeket el kellett oltani, amin a nyamvad kása főtt azoknál, akiknél volt még köles vagy liszt. Hogy miért írom mindezt? Hogy érzékeltessem, milyen örömet jelentett a potyautasoknak, hogy délutánra lefujták az ostromállapotot, ki lehetett menni a sátrakból,és a tábor bejáratánál megjelent két helybeli gyerek és ARDIP-ot árult, egész elfogadható áron. Az ardip babszerű magjai körül barna, rostos-szálas, ehető pép szopogatható. Savanykás, nyomorult, vad gyümölcs, bár azt mondták, jó a malária ellen. Én a nagy gyümölcsfüggő, nem téptem egy darabot sem a cserjékről, hiszen élvezeti- és tápértéke roppant alacsony. Lapos hüvelyének hossza kb. 1o cm. Jelentősége inkább a nyálképzésben van, hiszen egy profi néger reggel 1O secundumként, később félpercenként köp egyet. Ehhez pedig nyál kell. A gyermekek kollekciójában volt még LALOBO is: ez is vadon nő, gyalázatos fosbarna színű golyó, belsejében kemény maggal. A héja állítólag ehető. Megpróbáltam, de ezt az állitást nem erősítem meg, még akkor sem, ha 3 cm-s mérete sok tápanyagot sejtet. Csakhogy a 3 cm-s átmérőből 2,5 cm a mag, 3 mm a kemény héj, s a többi a kencés gyimölcsíz- mármint másoknak.

A bizonytalan jövőben bízva kértem egy listát még NIMULEban Santostól, gondolván arra, hogyha kirabolnak, akkor se halljak éhen: megkérdeztem milyen vad növényeket eszik a bozótlakó néger, aki semmiféle emberi táplálékhoz nem jut? A lista az alábbi: INJU, ONJU, KOLOMBGWORO, TILIBU, UBWA, LEMVI, UDRU, BULE, MUGURO-ZU KINJU, LUMBGWA Sajnos már nem tudta mindegyiket elmagyarázni, pedig kellett volna, hogy felismerjem. A MUGURO például kaszavaszerű és a földből kaparandó ki ehető gyökere. Ráadásul a karszton nő, ahol valóban semmi érdemi kaja nincs(kivéve a már leírt szintén karszton is virulens LEMVIt és ONJUt)

Bár a fürdések kapcsán kellett volna leírnom a történetet, de mégis itt adom közre. A JUBAi kikötőben minden nap legalább ötször fürödtem a Nilusban. Itt nem fordul elő krokodil, az utazó vígan lubickolhat a mocskos, úszó szigeteket szállító nagy sodrású vízben. A kikötő azonban a harcok miatt alig indított hajókat, azok mind összezsúfolódva vesztegeltek drótokkal kikötve a part menti fákhoz. Kikiötő!?-kérdezhetné valaki a képeimet nézegetve. Igen kikötő, de Afrikai, azaz meredek partoldal, kikötésre (a természet által) épített fákkal, amikhez összezsúfolva drótozták a kb. 20 m hosszú, keskeny, 50-150 Le-s külmotorral hajtott vashajókat. Ezeken a legénység élte a maga szokásos életét, azaz várt. Velem mindenhol rendkívül barátságosan bántak, engedtek fürödni. A hajók tatjáról ugráltam a műanyagtörmelékkel és roncsokkal tele vízbe. Az egyik nap, ebéd utáni theázásom után szokatlanul frissnek éreztem magam, pedig a rekkenő hőségben ilyenkor fel szoktam kéredzkedni valami hajóra, ahol olvasgatok az ottani déli pihenőhöz alkalmazkodva. Most azonban inkább fürdőt akartam venni. Lépdeltem az egyik hajó csandától kenőcsös fedélzetén, aminek a végén gyermekek is voltak. Mivel a gyermek olvasás közben olyan akusztikus hanggenerátor, melynek hangszórója folyamatosan úgy változtat helyet, hogy közben kinyúló csuklós és teleszkópszerűen mozgó egységeivel személyi és tárgyi taktilizációt (matatást, tapogatást) alkalmaz, ezért idegsejtjeim kimélése és a disszonális hangélmény mellőzése miatt középtájon, a gyerektámadástól takarva vetkőzni kezdtem. Alig toltam le fertelmesen mocskos gatyámat, szörnyű sivitást hallotam az utódkupacból. Kibújtam a hordók takarásából, és láttam, hogy a Nilus egy kezében görcsösen botot markoló gyermeket ragadt magával, és viszi a következő hajó gerince alá. Azonnal fejest ugrottam, majd a gyermeket érezve kezemmel megragadtam. Éles perembe ütközött fejem. A következő hajóba! Kegyetlen rugkapálással, csak egyik kezemet használva valahogy visszavergődtem a hajó tatjához, magam sem tudom hogy. A Nilus kegyetlenül sodort, gyorsan kikerültem a tatot, a gyermek haját megmarkolva tartottam el magamtól, mert minduntalan rám akart mászni. Néha egy kis levegővételt is engedélyeztem részére. Igy úsztunk pár hajót, ahol végre el tudtam kapni egy „csizmát”(a hajócsavar burkolatát nevezi így a szakzsargon a külmotoroknál). Addigra már a négerel is odarohantak. Kiadtam a bágyadt utódot, majd kimásztam, kiráztam a vizet az utódból és levegőt nyomtam bele. A négerek elrohantak a közben működőképessé vált utóddal. Felöltözködtem, majd gondolataimba mélyedve mentem a parton, ahol a négerek meghívtak egy ebédre na persze ez is a szivatásprogram része: az utód öngyilkossági szándékát ebédelésem után hajtja végre! Egy falatos sem tudtam enni, de meghívás visszautasitása sértés, ezért egy theát kértem. Megint ott úszott a thea tetején a leveles szár! Megittam a rendkívül zamatos theát és megkérdeztem, ugyan mondják meg, mi úszott a tetején. Elmagyarázták. A koka-cserje levele. Megértettem a helyzetet: miért ugrottam a hajó alá az utódért, mi adott erőt a folyóval szemben! A történetet azonnal tudta mindenki ( a négerek kommunikációja döbbenetesen jó!), s attól kezdve még előzékenyebbek lettek velem. A koka cserje rendkívül zamatos, össze nem tudtam hasonlítani a COCA-COLA hatásával: ez előbbi nemcsak természetes, nem rákkeltő, de zamatosabb és olcsóbb is.

22. A „NAKHLA”- ra behajózás

A haditudósitó A köpetekről